Nem Akarom megváltoztatni, de úgy érzem szüksége lenne a segítségemre, hogyan mondjam el?

Nagyon rossz a kérdés.

Nem vagyok híve mások megváltoztatásának, mindenki a saját élete ura és joga van azt csinálni amit akar, most mégis hasonló gondolatok járnak a fejemben.

Öt éve vagyok együtt a barátommal, jó ideje együtt is élünk, és főleg ez alatt az idő alatt fedeztem fel jobban a személyiségét. Jobban szeretem is őt és sok dolgot tisztábban látok vele kapcsolatban. Úgy érzem, nem hozza ki magából azt a jót, ami benne van, és teljesen belepunnyadt az életébe és hazugságokkal próbálja kitölteni az űrt.

Szeretnék neki segíteni, de mivel nem tudom jól megfogalmazni magam, valamint tőlem nem is fogad el ilyenfajta tanácsot, ez eleve halálra van ítélve.

Ő tipikusan egy lusta, "majd magától helyrejön én nem csinálok semmit" típusú ember. Nem foglalkozik semmivel se igazán (nem munkára értem), és önmagával sem. Néha előadja a zen mestert, hogy ő hogy odafigyel magára, pedig minden megynyilvánulásából az ellenkezője látszik.

Ha vita van, nem próbálja meg látni az én álláspontomat, csak dobálja vissza rám, hogy "de te ezt csináltad rosszul, meg ezt is meg ezt is..." és ettől mintha meg is szűnne a felvetett probléma. Emellett hazugságokkal próbálja rendbe hozni a dolgokat.

Úgy érzem, ő beleragadt ebbe az állapotba és nem is akar fejlődni.

Eközben én ezt érzem, hogy emelkedek fel mellőle, és egyre távolodok tőle, mivel az ovis hozzáállás helyett ki merem mondani, hogy "igazad van, hibáztam". Sokszor teszem, és mindannyiszor be is vallom. Ez így eléggé egyenlőtlen, és túl feltűnő, hogy míg én próbálom átlátni az egészet, és a hibáimért felelősséget vállalok, ő csak hárít és támad. Bocsánat, nem vagyok ennyire istenkirály, nem emelem pódiumra magam, csak a különbség bemutatása miatt írom.

Nem lehet neki kedvesen sem óvatosan felhívni a figyelmét valamire, amit esetleg ő rontott el, mert csak kapom a kakit az arcomba.

Nincsenek igazi beszélgetéseink magunkról. Egy ideje abbahagytam a valódi gondolataim feltárását is, mert csak vita lett belőle.

Én fejleszteni akarom magam, és nap mint nap teszem is emiatt. Odafigyelek a gondolataimra és a korábban jóval szélsőségesebb viselkedésemet normálisabb tartományba fogni. Egyre jobban érzem magam, és egyre tisztábban látom a világot, mintha kitárult volna. Ő meg csak ül otthon és semmit se csinál.

Mit tehetek? Milyen módon tudom elmondani neki, hogy ez így már nem egy harmonikus kapcsolat? És hogy örülnék, ha tudna fejlődni kicsit. Vagy egyáltalán akarna. Vagy tenne bármit a tespedésen kívül, ami a fejlődését szolgálja. Nyitottabb lenne.

Elmondhatom neki úgy, hogy ne csak hárítson meg a "igen, majd, persze" legyen?