Meg fog engem ez az ember valaha becsülni?

Lassan 7 éve, hogy együtt vagyunk a férjemmel. Az első néhány évben miénk volt a tökéletes kapcsolat, minden téren egy hullámhosszon voltunk. Azt mindig is tudtam és láttam, hogy elég sok problémája van a szüleivel, akik nem becsülik meg őt igazán, sokszor kihasználják, de mivel más lehetőségünk nem volt, így anyósomékhoz költöztünk. Még akkor is minden rendben volt, amikor babát vállaltunk. A problémák utána kezdődtek, mikor megszületett a kisfiúnk.

Nem élünk anyósomék nyakán, a számlákba beszállunk, saját számláinkat mi fizetjük, ételt, italt, tisztálkodó szert, mosószert stb. mi veszünk magunknak, a kisfiúnkat is mi látjuk el teljes mértékben, én főzök, mosok és takarítok. A fiamat is rendesen nevelem. Ez mellett nem hanyagolom el a külsőmet. Csinosan öltözködöm, adok a külsőmre. A gyerekünk megszületése után sem hanyagoltam el a férjemet, mindig foglalkoztam vele is. Nálam a szex sem jelentett gondot. Nála annál inkább. Kívántam a szexet is. Folyton fáradt, fáj mindene, amit én meg is értek, hisz dolgozik. De hogy a szexuális együttlétek száma kb. havi 3-ban kimerüljön, azért az durva. Plusz kb. 10 perc alatt le van rendezve az egész. Bezzeg régen! Pedig én sem vagyok robot, én is baromi fáradt vagyok sokszor, de azért azt gondolom ha többet nem is, de este egy fél órát megérdemelnénk együtt. Ha bármi baja volt a férjemnek, meghallgattam, próbáltam neki segíteni.

És mit érdemeltem? Nem tisztel, nem szeret, nem becsül. Önző a végletekig.

Azt tudom, hogy nincs közös jövőnk. Az egyetlen ok, amiért nem hagyom el, mert a fiamnak mind anyagilag mind pedig érzelmileg így a jó. Nem veszekszünk a gyerek előtt, tehát ő semmit nem érez a kettőnk közti problémákból. Neki minden figyelmet és szeretetet megadunk. De nem vagyok boldog. Számtalanszor mondtam el neki, mi bánt, de semmi változás. Önző.

Ha egyszer lesz rá lehetőségem és elhagyom, vajon akkor fogja egy kicsit is érezni a hiányomat?