Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Lányok, nektek kellene egy ilyen pasi (bővebben lent, kicsit hosszabb sztori)?
Az a helyzet, hogy tavaly, 27 évesen kiderült rólam, hogy dysthymiás vagyok, ami lényegében véve a depresszió enyhébb fajtája, viszont gyerekkorban már elkezdődik. Mondjuk már korábban is sejtettem/éreztem, hogy beteg vagyok, de soha senki nem figyelt rám, én meg soha senki iránt nem éreztem akkora bizalmat, hogy segítséget tudjak kérni. (A legjobb az volt, amikor gyerekkoromban anyám is csak fenyegetőzött az orvossal, amikor "hisztiztem", ami csak erősítette a félelmeimet.) Nagyon gátlásos és visszahúzódó voltam, nem igazán szerettem a társaságot, így az emberi kapcsolataim is gyakorlatilag a nullát súrolták. Rondának éreztem magam, és gyűlöltem magam az egész miatt. Egyetemen már kicsit nyitottabbá váltam, de képtelen voltam mély barátságokat kötni (azt se tudtam, hogyan kell, mert gyerekkoromban kimaradt) és lányokkal ismerkedni. Főleg 20-on túl szégyelltem már nagyon magam, még inkább rágódtam a problémákon, szívem szerint kérdezgettem volna embereket, hogy hogyan kell barátkozni vagy csajozni, de féltem, hogy rákérdeznek, hogy addig akkor mit csináltam, és végül is jogosan kérdezhették volna. No meg attól is tartottam, hogy ha egy lánnyal el is mennék randizni, akkor egy idő után szóba kerülnének az olyan kérdések, hogy "na és a barátaid..." stb., és görcsbe rándult a gyomrom, mert elvégre mégse válaszolhattam volna azt, hogy "tudod, beteg vagyok, és...". Szóval belekerültem egy ördögi körbe, de az utóbbi időben már elég sokat javult a helyzetem. Sokkal nyitottabbá váltam, mint azelőtt, gyakran a lányokkal is merek lazább lenni, igyekszem ismerkedni, bár néha akadnak még döccenők. Próbálom felépíteni a normális életet, amit gyerekkorban kellett volna elkezdeni, de a fent említett okok miatt nem sikerült.
Szóval a kérdés: lányok, nektek kellene olyan pasi, aki problémákkal küzd(ött), de igyekszik kimászni a gödörből? Elítélnétek őt, ha megismernétek a múltját és a jelenét?
Bocs, ha esetleg hosszú lett a mondókám, de így talán érthetőbbé vált a történet. Amúgy meg aki azzal jönne, hogy csak sajnáltatni akarom magam, azzal közlöm, hogy én igenis sokkal mélyebbről indultam, mint a legtöbben, és már eddig is sokkal többet tettem korábbi önmagamhoz viszonyítva, mint azok, akiknek könnyebben ment minden.
Hát akkor várom a lányok válaszait, kíváncsi vagyok, ki mit gondol erről. :)
válasza:Ezek szerint neked is voltak problémáid? És hogyan sikerült megoldanod őket? A párkapcsolaton belüli "kihívás" tényleg érdekes feladat lehet, de én mindig attól féltem, hogy egyáltalán egy párkapcsolatig sem jutok majd el, mert ha a lányok megtudják, hogy milyen vagyok, akkor elfordulnak majd tőlem, és megvetnek majd. Egyébként talán az a legnagyobb baj, hogy a társadalom nem igazán érett az efféle kérdések kezelésére. A "lélekben" betegekre úgy néznek, mint a leprásra (főleg nálunk, faluhelyen), és ha valaki felkeres egy orvost a gyógyulás reményében, akkor megbámulják, bolondnak tartják stb., szóval azért szerintem ez is "elbújásra" késztet sok embert, akinek egyébként is komoly problémái vannak.
Ez a "valódi boldogság" is érdekes dolog, kérdés, hogy mikor jön el az az idő, amíg a beteg ember is részesülhet ilyesmiben. Eléggé frusztráló az a helyzet, ha te kb. egy 8-10 éves gyerek szintjén vagy mondjuk a szociális viszonyaidat tekintve, miközben valójában a 30 felé közeledsz, és a nálad jóval fiatalabbak is boldogok a párjukkal, előtted pedig még ott van a hosszú út. Szóval azért az idő terhe is nyomasztó, főleg ha a hátad mögött is ott vannak az elpazarolt, boldogtalansággal, szorongásokkal és szégyenkezéssel eltöltött évek, a fiatalságod, amikor is annyi mindenből kimaradtál, amiből a legtöbben nem. Nehéz mindezeket feldolgozni, még ha nem is lehetetlen.
válasza:Nekem is voltak, igen, és nagyon is hasonló a tiedhez, csak azt máshogy hívták. :) Felkerestem majdnem minden pszichológust a városban, megjártam a pszichiátriát, de egyik sem vezetett eredményre. Végül beugrott: magad mögött kell hagynod a múltat, nem szabad visszafelé tekinteni. Mindenkit érnek sérelmek, de csak az tud új erőre kapni, aki a céljait tartja szem előtt, mert ezek túlmutatnak, azon, hogy a sebeit nyalogatja.
Ne úgy nézz magadra, mint aki egy "8-10 éves gyerek szintjén van", hiszen te eleve hátrányból indultál, nem tehetsz arról, hogy most ennek iszod a levét. Ahhoz, hogy ki tudj mászni a gödörből, először meg kell bocsájtanod magadnak. Mindenért. Az idő miatt pedig ne aggodalmaskodj, mert azért, amit magad mögött hagytál, már úgysem tehetsz semmit, csak magadnak ártasz azzal, hogy másokéhoz méregeted a tapasztalataidat. Előre nézz inkább, "az utat figyeld". :)
Apropó: miért a faludban jársz orvoshoz, ha szégyelled az ismerősök előtt? Nincs esetleg egy nagyváros a közelben? Ott inkognitóban szabadon gyógyulhatsz, ha akarsz.
Igen, talán túl sokat foglalkoztam/foglalkozom a múltammal, de azt hiszem, bizonyos szempontból ez természetes. Próbáltam feltárni az okokat, próbáltam kiutat keresni, meg akartam érteni, hogy miért kaptam mindezt "büntetésül". Sokszor éreztem bűntudatot amiatt, amilyen voltam/vagyok, és kisebbségi érzésem volt, mert azt gondoltam, hogy lemaradtam másoktól, és hogy ezt szégyellnem kell, mert a "normális" emberek tudnak barátkozni, ismerkedni, nekem pedig nem megy.
Magamnak mindig is nehezen bocsátottam meg, bár jelen esetben is tudom, hogy nem tehetek arról, hogy beteg vagyok, és hogy nagyobbrészt a környezetem nemtörődömsége miatt lettem "antiszoc", gyerekkoromban nem tanultam meg, hogy hogyan is kell szociális kapcsolatokat kiépíteni. Mondjuk az már nem mentség, hogy később miért nem tettem önmagamért semmit, de a szégyen és a félelem erősebb volt, mint az akaraterő. A másokhoz való hasonlítás meg szerintem mindenkiben benne van, főleg akkor, ha a "normálisak" alkalomadtán megbélyegzik/megbélyegezhetik a "lemaradót", mivel nem illik bele abba, amit elvárnak egy adott életkorban az emberektől.
Nem a faluban járok orvoshoz, itt nincs se pszichó, se pszichiáter, ráadásul csak egy kisváros van a közelben, ahol viszont könnyű összefutni falubeliekkel, ismerősökkel, rokonokkal. Elég ciki így is, amikor megbámulnak, főleg ha még ismerős is az illető. Nagyvárosban tényleg könnyebb lenne, de ez csak álom. sajnos nincs választási lehetőségem, azt kell elfogadnom, ami van.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!