Lehet, hogy én magányra vagyok ítélve? Valahogy teljesen diszfunkcionálisan viselkedem a párkapcsolatokban.

Az egyik totális ellentmondás, hogy az elején, amikor még visszafogottan ismerkedni kellene, mindent belerakok, eddig minden komolyabb kapcsolatomban gyakorlatilag néhány hónap után összeköltözés történt. Az elején iszonyú lelkes vagyok, programot szervezek, szerelmes dalokat küldök, közös jövőről álmodom, tényleg mindent beleadok, ettől persze a legtöbb pasi bepánikol.

Viszont a kapcsolatba iszonyatosan belesüppedek. Eleinte semmi más nem érdekel csak ő, így elhagyom a hobbijaimat, elhanyagolom a barátaimat, végül unalmassá, depresszióssá válok, nem tudok visszatalálni magamhoz, az aktuális páromat hibáztatom a saját nyomoromért, és azt érzem, hogy egyedül kell lennem, hogy újra önmagam lehessek.

Aztán ha vége, akkor megint elkezdek élni, normális lenni, de persze közben őrülten hiányzik a másik, olyankor jövök rá, hogy én csesztem el, átlátom a dolgokat, átgondolom, fejlődök. De kapcsolatban képtelen vagyok fejlődni, minden kapcsolatomat tönkreteszem.

Valahogy nálam az 1+1 nem több lesz mint kettő, hanem kevesebb. Mindhárom komolyabb kapcsolatomból úgy jöttem ki, hogy teljesen elveszítettem magam, és teljesen leromboltam magam mellett az embert is, akit szerettem.

Van olyan, hogy valakinek be kell látnia, hogy egyedül jobb, bármennyire is magányos élet ez? Persze hiányzik egy társ, nagyon érzelmes ember vagyok, de azt érzem, hogy többször már nem bírom ki azt a fájdalmat okozok neki és magamnak. Annyira fáj a vége, hogy úgy érzem nem érte meg, és inkább leteszek arról a fantasztikus boldogságról, amit a szerelem okoz, hogy ne jöhessen többször az az iszonyú fájdalom. Egyedül egy viszonylag stabil, kiegyensúlyozott üzemmódban ellennék, nem lennének ilyen iszonyatos hullámvölgyek.