Működhet egy kapcsolat két felnőtt között úgy, hogy az egyik fél a barátoknak és a párjának is egyszerre meg akar felelni és mindenkire mindig időt szakítani? Legyetek szívesek hanyagolni a bunkó és szarkasztikus megjegyzéseket!

Sziasztok! A problémám a következő: Lassan két éve vagyunk együtt a párommal, akinek előttem szinte csak egy-két hetes vagy hónapos kapcsolatai voltak. Azt mondja, velem el tudja képzelni az életét, nagyon szeretjük egymást. A barátai szerint is sokat változott, mióta velem van és nagyon látszik rajta, hogy engem másként szeret, mint az elődeimet. Hozzám tényleg ragaszkodik és nem akar elveszíteni. Mivel ők már húsz éve ismerik, nincs okom kételkedni ebben, pedig van valami, ami miatt mégis folyamatos kétségeim vannak. Ez pedig pontosan a barátai miatt van. Mikor megismerkedtünk, elmondta már az első találkozásunkkor, hogy neki a barátai a legfontosabbak és hogy őket soha nem hagyná cserben. Eleinte nagyon nehezteltem rá, hogy egy-egy randit azért mondott le az utolsó pillanatban, mert pl. az egyik barátja felhívta, hogy segítsen megszerelni a motorját. Ilyenkor bocsánatkérések sorozatának közepette lemondta a randit és kért, hogy értsem meg. Igyekeztem türelmes és megértő lenni, mert láttam és tudtam, hogy számára és a barátai számára ők együtt olyanok, mint egy nagy család vagy talán még annál is erősebb kötelék van köztük. Idővel kezdett elfogyni a türelmem és egy újabb lemondott randi alkalmával kifakadtam, hogy mennyire elegem van ebből és hogy folyton a barátai miatt maradok egyedül. Hozzáteszem, nagyon szeretem a barátait, mert rögtön befogadtak maguk közé és mára már én is a barátjuknak mondhatom magam. A párom a nagy vitát követő pár hétben szigorúan tartotta magát ahhoz, amit megbeszéltünk és nem mondott le egyetlen randit sem. Aztán ki tudja miért, talán mert úgy érezte, hogy minden rendbe jött, megint kezdődtek a "ne haragudj, de muszáj átmennem XY-hoz segíteni költözni." Ekkor hogy köztes megoldást találjon, kitalálta, hogy menjek én is. Természetesen a hátam közepére nem kívántam egy költözést ahelyett, hogy kettesben legyünk, de nem volt más választásom, ha látni akartam, így hát mentem. Ahogyan a rá következő három napban is tettem, mert annyi pakolni való volt. Közben folyamatosan foglalkozott velem és mindig kérdezgette, hogy minden rendben van-e, majd hozzátette, milyen jó, hogy én is ott vagyok, mert így teljes az élete. Barátok és én együtt vele ... egy idő után viszont untam, hogy sosem tudunk kettesben lenni. Aztán pár hétig megint nagyon jó volt minden, sokat voltunk kettesben. Most viszont megint ugyanott tartunk, az egyik barát kitalált egy újabb kerti melót. Természetesen a megbeszélt találkozónk előtt néhány órával. Felhívott és közölte, hogy nagyon sajnálja, de ígéretet tett pár hete a barátjának, hogy ha szüksége lesz segítségre, akkor megy. És most van rá szükség, azt pedig nem akarja, hogy a barát megharagudjon vagy megsértődjön rá. Természetesen összevesztünk. Jött a félmegoldásokkal megint, hogy menjek én is. Gondolkodtam rajta, de őszintén szólva annyira elszúrta a kedvemet ez az egész, hogy semmi kedvem nem volt átmenni és jópofát vágni a többiek előtt, így hát inkább itthon maradtam. Felhívott és közölte, hogy nagyon várt egész nap, mert szeretett volna látni. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de megérthetne engem is, hogy ezek után nem sok kedvem volt a barátaihoz, akik folyton keresztbe tesznek. Aztán kiderült, hogy másnap sem ér rá, mert folytatni kell a betonozást. Hogy oldja a feszültséget és a kínos csendet a telefonon keresztül, mely abból fakadt, hogy csalódásaim sorozata után már szólni sem volt kedvem, elkezdett mindenféléről össze-vissza beszélni, próbált kedveskedni és érdeklődni, hogyan telt a napom. Aztán pár perc múlva közölte, hogy úgy tűnik, nem vagyok rá kíváncsi, ezért leteszi a telefont. Hallottam a hangján, hogy rosszul esik neki az egész és hogy őt is zavarja ez a helyzet, de a dolgok mégsem változnak. Mindenkinek meg akar felelni, de ez lehetetlen. Soha nem vártam el és nem is várnám el tőle, hogy nélkülözze a barátait miattam. De legalább ha megbeszélünk valamit, ahhoz ne férjen hozzá más, ne legyen lemondva és ne legyen belekavarva. Mikor összekapnak valamin a barátokkal, én mindig arra ösztönzöm, hogy béküljenek ki, mivel manapság nagyon ritka kincs egy ilyen mély, gyerekkori barátság. Viszont ugyanakkor úgy is érzem kicsit, hogy ezzel magam alatt vágom a fát. Teljesen tanácstalan lettem. Itt ülök megint egyedül, ő várja, hogy menjek és mindenki együtt legyen, mint egy nagy család, én pedig azt várom, hogy végre ketten legyünk. A helyzet tehát úgy hiszem, sosem fog megoldódni.

Igazából nincs kérdésem, mert jól tudom, hogy ha együtt akarok vele maradni, ezt el kell fogadnom. Csupán arra lennék kíváncsi, hogy mások, azaz ti, akik ezt elolvastátok, mit tennétek a helyemben?