Éreztetek már valaha úgy, hogy nem vagytok képesek kimutatni a szerelmeteknek, hogy mennyire szeretitek őt?

volt veletek valaha olyan, hogy azt akartátok hogy a szerelmetek érezze mennyire szeretitek de semmi nem volt elég? úgy értem, ez jó érzés is meg kicsit rossz is. legalábbis nekem. de volt ilyen már mással is és ez normális dolog? és olyan érzésetek volt, mintha néha kicsit fájna annyira szeretitek a másikat? amúgy nekem volt már néhány kapcsolatom, azt gondolom szerelmes is voltam az exeimbe. de a mostani barátommal teljesen más. mintha vele egy teljesen más értelmet nyert volna a szerelem mint amilyennek eddig tapasztaltam. néha előfordul, pl csak épp heverészünk az ágyon egymás mellett és pedig annyiszor elmondtam neki hogy mennyire szeretem, ahogy ő is nekem, és csak nem tudok betelni vele. amikor átölelem és az arcomhoz simul a bőre és érzem az illatát, érzem a szívdobogását, simogatom a haját és komolyan azt szeretném hogy bárcsak örökre így maradnánk ahogy vagyunk és ez az állapot sosem változna meg. ami nevetséges, mert régen azt hittem ilyen szöveg csak az ostoba sablonos romantikus filmekben van. na mindegy, szóval olyan hiányérzet ez, hogy akármit is csinálok, sosem elég. ha a végtelenségig vele lennék és el sem mozdulnánk egymás mellől az sem lenne elég. -ezzel nem azt akarom mondani hogy állandóan együtt vagyunk, mert mindkettőnknek kell kicsit saját szabadság is persze, én tudom hogy arra is szükség van mert így egészséges. igazából ez most így olyan hülyén néz ki ahogy próbálom elmagyarázni mert egyáltalán nem olyan érzés mint amilyennek így elmagyarázva tűnik, de azt nem lehet leírni hogy igazából milyen érzés. nem is hiszem hogy ez alapján valaki megérti. illetve a barátom igen, de neki sem tudtam soha jobban elmondani mint ahogy itt, de ő érti. de nem is ez a lényeg, hanem hogy más is érzett-e így? pedig én mindent úgy teszek hogy neki is jó legyen, néha mégis eszembe jut hogy mennyire elviselhetetlen lenne ha vele valami rossz történne, bármi ami neki fáj. néha úgy fáj a gondolat is hogy bárki a múltban szomorúságot okozhatott neki és arra gondolok hogy soha amíg vele vagyok, nem fogom engedni senkinek hogy bántsa. amúgy ezt sem tudom miért jutnak pont ilyenek az eszembe, pedig tökéletesen, hibátlanul, csodálatosan megvagyunk. az előző kapcsolataimban sosem volt ilyen. ez jó? vagy normális dolog??