Karácsony, egyedül! Milyen?

Nagyon meg tudlak érteni! Nekem másfél éve van párom, de nagyon furcsa az egész kapcsolatunk, nagyon szeretjük egymást, ő mégis ragaszkodik az agglegény életéhez, amit megszokott, mert előttem csak futó kalandjai és komolytalan kapcsolatai voltak. Egyszer egy buliban, enyhén ittas állapotban közölte, hogy időre van szüksége, de érzi, hogy velem le tudná élni az életét és hogy én vagyok élete párja. Persze nem változott azóta sem semmi és folyton itthon ücsörgök egyedül, míg ő a gyerekkori barátokkal lóg, így teszik ezt húsz éve. Én viszont tizenkét évig éltem együtt valakivel és számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha van párom, akkor sosem vagyok egyedül ... legalábbis így kéne működnie. De én nagyon sokszor érzem magam nyomorultul, mikor itt ülök a lakásban és arra vágyom, hogy itt legyen velem. Sosem hisztizek, sosem kérem tőle, hogy legyen inkább velem és ne a barátaival, próbálok türelmes lenni, de folyton csak küszködök a könnyeimmel és várok rá. Most a legnehezebb, itt a karácsony. A szentestét egyedül töltöttem, mert ő a családjával volt. Ma ugyan átjött, mert meghívtam a családomat és velük együtt természetesen őt is, de ahogy a családom ment, úgy ment velük ő is, mondván, hogy várják a nővérénél vacsorára, aztán rögtön hozzátette, hogy holnap átjön hozzám, de csak este, mert napközben a nagypapájához mennek családostul. Én pedig mindeközben itthon ülök, nézem a feldíszített karácsonyfát és azon tűnődöm, vajon ennyire kevés vagyok, mint ember? Vajon mit tudnék magamon megváltoztatni, hogy jobban ragaszkodjon? Rohadtul érzem magam, semmi önbizalmam nincsen és olyan, mintha senkim sem lenne. Nézek magam elé, nézem a TV-t, netezek ... valójában csak tévelygek össze-vissza és nézem az órát, hogy mennyit kell még szótlanul ülnöm a lakásban? Nem kívánom senkinek ... nos tehát, kedves kérdező, ezzel csak azt szerettem volna tudatni veled, hogy pontosan tudom, mit érzel, pedig én párkapcsolatban vagyok.

Iszonyú rossz egyedül lenni, már az őrület határán vagyok és őszintén szólva a teljes tanácstalanság ült rám...