Szerintetek csak időre lenne szükségem a lelki szabaddá váláshoz?

Megpróbálom röviden és tömören összegezni az egész történetet, aki elolvassa, előre is köszönöm: most novemberben leszek 18 éves, az első barátommal a kapcsolatunk egy nap híján 2 évig tartott.

Alapvetően jól megvoltunk, az első másfél év nagyon jó volt, aztán eltűntek a "rózsaszín felhők"...például megkérdeztem kb. fél éve, hogy szeret -e, és erre az volt a válasza, hogy nem tudja. Minden megszokottá vált, nem mozdultunk ki, örültem, ha két havonta elmentünk egy mozira, megszokott rutinnal folyt a medrében a kapcsolat, én pedig folyamatosan kerestem mellette...minden flörtnél megragadtam az alkalmat a szenvedély röpke életű megélésére, és elfogadtam egyik osztálytársam közeledését, mikor átölelt vagy bókolt. De nem csaltam meg a barátomat.

Aztán végső elválásunk előtti hónapban szakítottam vele, mert egy hétig nem keresett, én írtam neki a 7. napon, hogy felmegyek hozzá. Nagyon nehezen, de ki tudtam mondani a négy betűs szót, hogy vége, együtt sírtunk, és estig ottmaradtam nála. Másnap hívott telefonon, hogy találkozzunk és bocsássak meg, hogy ilyen hülye volt...megtettem.

Épp egy hónapba telt, hogy visszaessen ugyanabba a hibába: nem keresett, az újramelegített rántott hús pedig hamar kihűlt, pedig nekem szerelemre és szenvedélyre lett volna szükségem, és ezek után is tőle vártam volna.

Szóval úgy három hete végleg szakítottunk.

Még alig váltak el útjaink, az élet a lábam elé sodort egy személyt, épp olyat, akit egész idáig kerestem. Úgy érzem, mindent megtaláltam benne, nagyon szeretni való, és már történt ez-az köztünk szexuális téren is, ám még magamban felállítottam egy bizonyos határvonalat, amin nem léphetünk át.

Tegnap én is bevallottam neki (ő már előzőleg megtette), hogy szeretem, ő pedig megkérdezte, hogy akkor leszek -e a barátnője, ha nem, azt is megérti, hiszen még frissek az előző szakításból származó sebeim -igent mondtam némi latolgatás után.

Nagyon szeretek vele lenni, tényleg mindent megad, amire szükségem van, amit eddig szörnyen hiányoltam -főként lelkileg-, mégis valamiféle gát van bennem, ami sziklaszilárdan bevette magát a szívembe, és nem hagy érvényesülni...egyébként beszéltem róla volt barátommal, hogy találkoztam valakivel, és úgy tűnik, kialakul köztünk a kapcsolat, ő azt válaszolta erre, hogy örül...tényleg örül, mert kiélem magam, és talán egyszer majd ezek után, sok év elteltével újrakezdhetjük.

Én most boldog akarok lenni, élvezni, hogy találtam egy olyan párt, akivel egy hullámhosszon vagyunk, rengeteg a közös téma és jellemvonás, azonos hőfokon égünk. De valahogy még mindig úgy érzem, nem vagyok szabad...

A kérdésem tehát az lenne, hogy vajon az idő tényleg mindent megold -e? És akkor most foglalkozzak a jelenlegi párommal, ne nézzek hátra, csakis a jövőre koncentráljak? Vagy hagyjam magam regenerálódni, töltsek egy kevés időt egymagam, de szenvedve az új szerelmem hiányától?

Nagyon köszönöm annak, aki elolvasta, és tud is esetleg tanácsot adni :)

18/L