Szülő-probléma? Mi a teendő, ha anyukámék nem igazán tartják jónak hosszú távra a barátomat? :S

Sziasztok!

A barátommal most leszünk együtt 2 éve, és anyu már vagy fél éve mondogatja nekem, hogy lassan jó lenne, ha továbblépnék(?!), mert első komoly kapcsolatnak jó volt ez a fiú, hiszen rendes, kedves, udvarias, aranyos, de túl keveset éltem még, és szerinte másokkal is ismerkednem kéne, és nem lenne szabad lekötnöm(?) magamat mellette. Attól fél, hogy túl komolyan vesszük a dolgokat, és elkapkodunk valamit. Még azt se engedi, hogy összeköltözzünk (jelenleg mindketten albérletben lakunk a fősuli miatt, elég sokat beszéltünk már róla, hogy közös albit kéne keresnünk), mert szerinte nem vagyok még elég tapasztalt és felelősségteljes az ilyesmihez. Nem is értem, mire alapozza ezt, 2 éve vagyunk együtt, én pedig 3 éve élek már albérletben, szóval nagyjából már tudom, milyen egy háztartást vezetni...

A barátom nagyon komolyan gondolja a dolgokat közöttünk, én szintén. Nem értem, hogy anyám miért szól bele mégis, és miért buzdít arra, hogy keressek más fiút, ismerkedjek meg több sráccal is, amikor (saját bevallása szerint) kedveli a barátomat, mert rendes és jóravaló srác, de anyu szerint még "nem éltem ki magamat eléggé", ami szerintem pedig egy rohadt nagy hülyeség, ugyanis nekem sose volt ilyesmire igényem... :S

Ha konkrét szeretnék lenni, legkésőbb másfél-2 éven belül úgy tervezi a párom, hogy megkéri a kezemet és a lánykérés után maximum egy éven belül el is venne. Konkrét terveink vannak már, a párom egy éve dolgozik, és a keresete jó részét az esküvőnkre teszi félre, én idén végeztem az egyetemmel, megvan a diplomám, és szeptembertől kezdek az új munkahelyemen, mellette pedig a párom is, és én is levelezős szakra járunk (ő a mastert csinálja, én pedig egy kiegészítő képzést). Anyunak eddig még csak egy-két alkalommal említettem, hogy esetleg komolyabb szintre emelnénk a kapcsolatunkat, de mindig úgy tett, mintha nem is akarna róla tudni, hogy a barátom ennyire komolyan gondolja, és nem értem, miért hiszi azt, hogy az első komoly kapcsolatokból soha nem sülhetnek ki jó dolgok... :S

Mit tegyek? Hogy értessem meg anyuval, hogy szeretem a páromat, és ne akarja helyettem eldönteni, hogy kivel legyek?

(A páromnak szörnyen rosszul esik, hogy anyu ennyire nem veszi őt komolyan, szegénykém folyamatosan azon töri magát, hogy mindenben igyekezzen valahogy megfelelni anyámnak, mert szeretné, ha a családom elfogadná... pedig hát kedvelik, meg minden, és ez az egész nem az ő hibája, anyu az, aki rosszul áll a dolgokhoz.)

Mi a csudát csináljak? :S

23/L & 26/F