Hol találhatnék szép szerelmes verset?

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,

másfélezer magányos éjszakámon,

hogy vakmerõn és jogtalan szeretlek,

hogy árvaságom ablakát beverted,

hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,

hogy a temetõk rám ujjal mutatnak,

hogy vén szememben nincs egyéb dicsõség,

nincs más erény már, csak az ifju szépség,

hogy gyûretlen hasad, tündöklõ térded

napkeltét lesik a didergõ éjek,

hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,

mert arcod fénye nem szûnik fölöttem,

s kiver a boldogság, mint a verejték -

oly gyönyörû! oly elviselhetetlen!

Csak Egy Szó

Szûk szobában egy gyertya ég

A világ messze, csak Te és Én

Égõ arcunk összeér

Kint hûvös árnyak, köd szitál

A hangtalan éjben senki sem jár

Csak néma imáink vágya száll

Kezedben rózsa, tiszta hófehér

De bíborban úszik majd az egész éj

Mikor könnyek között a kétség utolér

Felszáll a hajnal, gyertyánk elég

Egy utolsót lobbanva erõtelnül még

Lángja füstöt lehelve némán véget ér...

Csak egy szó hiányzik: a kimondatlan

És elmúlik minden, most hallgatsz velem

De a csendben érzem szívednek sóhaját

És látom arcodon mit tesz velem

Ez az érzés, ez a kegyetlen

Itt van mindenem egyetlen percben

/ismeretlen szerzõ/

Radnóti Miklós

Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,

mint lassan ért gyümölcsét

levél közt rejti ága,

s mint téli ablak tükrén

a józan jég virága

virulsz ki most eszemben.

S tudom már mit jelent ha

kezed hajadra lebben,

bokád kis billenését

is õrzöm már szívemben,

s bordáid szép ívét is

oly hûvösen csodálom,

mint aki megpihent már

ily lélegzõ csodákon.

És mégis álmaimban

gyakorta száz karom van

s mint álombéli isten

szorítlak száz karomban.

Fáy Ferenc: Kellesz nekem

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,

Tikkadt virágnak, mint a viz szeme.

Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,

Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,

Sötét fű után, ha eső, szél veri.

S ezer ház súgja délibábnak: térj be,

S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.

Úgy nézek rád, mint viz-csepp néz az égre

Irigylő vággyal vén felhőkre lát,

És hogyha feljut, titkon, lopva, félve

Anyjában nézi vágyva önmagát.

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,

Mint vad csikónak fékező hurok,

Ezernyi vágyam téged vár keresve,

S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

Hogy mondjam el

Hogy mondjam el, hogy mennyire fáj

Elszakadni némán, dacosan szótlanul,

S hogy mily kínlódva hallgat a szív

Ha már gátak nélkül tombolna vadul,

Ha annyi hazug szó után csak egyet,

Egy utolsó hangot jajdulna fel,

Hogy örökké szeret, amíg csak él

Oh mondd, hogyan mondjam el?

Hogy mondjam el, hogy te is megértsd

Mit magam sem tudok, csak üvöltve rág,

Hogy nélküled tovább én sem vagyok,

Nincs nekem jövő, nincs nekem világ

Nincs nekem hajnal, nincs nekem este,

Se pokol, se meny, se bűnös földi lét,

Se mosoly, se könny, se érzés, se hang

Csak az öröké bántó, szakító messzeség?

Hogy mondjam el, mire nincsen már szó,

E bűvös haláltáncot, hogy daloljam el,

Hogy érezd te is, mi lényemben forr,

Mi újra és újra zord életre kel.

Mit az ismerhet csak, aki hiába szeretett,

Azt a sohasem őszinte Isten Veled-et,

Melyet kimondani fájó, mert oly végtelen,

S mert önmagát tagadni a szív képtelen,

Most nem hazudom, hogy majd elfeledlek,

Csak egyetlen szót írok: Szeretlek, Szeretlek.

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,

szemedből boldog álmok édes derűje árad,

lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,

fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban

a szíved néha-néha hangosabban dobban,

hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és

ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakul a ragyogás

s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,

de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,

szemedből könny után könny törületlen szivárog,

s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,

szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,

már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is

és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj."

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcsô, min felhalad valaki más,

Ekevas, mely mélyen a földbe ás,

Ám a kalász nem az ô érdeme.

Legyek a szél, mely hordja a magot,

De szirmát ki nem bontja a virágnak,

S az emberek, mikor a mezôn járnak,

A virágban hadd gyönyörködjenek.

Legyek a kendô, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

Legyek a fáradt pillákon az álom.

Legyek a délibáb, mely megjelen

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,

Legyek a délibáb a rónaságon.

Legyek a vén föld fekete szívébôl

Egy mély sóhajtás fel a magas égig,

Legyek a drót, min üzenet megy végig

És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

Sok lélek alatt legyek a tutaj,

Egyszerû, durván összerótt ladik,

Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedû, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a mûvész a vonót.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megtestesült csigaház.

A holdtól citromos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezeim felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még ? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a terítőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felém int,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, mély, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

JÓZSEF ATTILA: GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.

Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,

reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tõlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -

magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kõ és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szemébõl mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.