Érdemes küzdeni érte, vagy hagyjam az egészet?

22 éves lány vagyok, és beleszerettem egy nálam tíz évvel idősebb férfiba, akit mellesleg már hét éve ismerek. Amikor anno 15 évesen megismertem őt, már akkor is éreztem vele kapcsolatban egyfajta mély lelki vonzódást, úgy éreztem, ő olyan, mint én, sok bennünk a közös, pedig akkor még nem is ismertem semennyire sem, ez egy belső érzés volt. De akkor még gyerek voltam, sosem tekintettem rá férfiként, hanem csak egy barátként, lelki társként. Egészen egy hónappal ezelőttig, amikor egy másfél éves kihagyás után újra összefutottunk. Akkor valami átkapcsolt bennem, férfiként is észrevettem, és olyan mély szerelmet érzek, mint még sosem.

Ez így idáig még jól is hangzik.

A bökkenő viszont, hogy mind a ketten elég sérültek vagyunk lelkileg. Ő rengeteget csalódott a nőkben, és most 32 éves korára már elidegenedett tőlük meg a párkapcsolat kérdésétől is, elvan magában. Én a koromból adódóan is kevesebb tapasztalattal rendelkezem, mint ő, ám amennyit eddig tapasztaltam, az csak negatív volt... 4 évvel ezelőtt az akkori párom fizikailag és lelkileg bántalmazott, megalázott, szexuális téren is porrá zúzott. Azóta volt ugyan egy másik kapcsolatom is, de ott nem éreztem már olyan igazi mélyről jövő szerelmet, úgy éreztem, azt az exem kiölte belőlem... és megmondom őszintén, nem is hiányzott az életemből, mert én eddig azt tapasztaltam, hogy a szerelem csak gyengévé és kiszolgáltatottá tesz engem, amivel az adott fél visszaél. Tudom, hogy megfelelő partner mellett a szerelemnek pont hogy erősítenie kéne az embert, csak hát esetemben a megfelelő partner hiányzott mindig a képből...

És most hosszú idő után megint szerelmes lettem. De pont egy olyan emberbe, aki szintén csalódott, és ebből kifolyólag már nem is kezdeményez. Nekem kellene tepernem, hogy legyen valami. (Az előzményekhez hozzátartozik, hogy amikor 18 éves voltam, sokat beszélgettünk, hosszasabban tartottuk a kapcsolatot, és akkor több utalást tett arra, hogy többet is el tudna velem képzelni barátságnál, de én túl fiatal vagyok, fél attól, hogy kialakulna valami, aztán évek múlva megváltozna a gondolkodásom, és megint csalódnia kell.) Mostanában találkoztunk párszor, de egyszer közelebb enged magához lelkileg, másszor bezárkózik. Volt, hogy tök szép meg könnyen félreérthető sms-eket írt, sőt, egyik találkozón egy szál virágot is kaptam tőle. De utána megint zárkózott és hallgatag volt. Megértem, hogy sokat csalódott, de nekem meg nagyon nehéz olyan dologért küzdenem, amiről nem tudom, biztos-e, van-e értelme. Azt mondta, neki idő kell, nem tudja, fog-e változni a felfogása párkapcsolat terén.

De engem megvisel érzelmileg, hogy egyszer ilyen, egyszer meg olyan. És iszonyatosan félek az újabb csalódástól, hogy megint megalázó helyzetbe kerülök, megint kiszolgáltatottá válok.

Ugyanakkor megőrülök nélküle :'( Sosem szerettem így még senkit, ez már nagyon régről jövő, hiszen hülye kis tiniként is nagyon megszerettem a lelkét, a lényét, csak most már kiegészült a dolog szerelemmel is, a felnövő énem érzéseivel. Három nappal ezelőtt megkértem egy levélben, hogy hagyjuk egymást, mert előzőleg a felgyülemlett emlékek és érzések miatt nagyon kiborultam, és megijedtem ettől. Azóta nem beszéltünk, de már most beleőrülök a hiányába, szinte fizikai fájdalmat érzek... Félek, hogy ha hagyom elúszni a dolgot, akkor talán az Igazit szalasztom el, és egy életen át bánni fogom.

Viszont ha én teperek, az annyira ijesztő érzés, abból eddig mindig rosszul jöttem ki :'(

Annyira borzalmasan érzem magam és tanácstalan vagyok, nem tudom, mit tegyek... Ti mit tanácsolnátok? Tegyem félre a félelmeimet, küzdjek érte, vagy nincs értelme?