Szerintetek működhet így a kapcsolat?

Nem kell várni.Albérletbe költözni.

Az nagy igazság ,hogy lakva ismeri ki az ember a másikat.

És szülök nélkül is jobb.

22éves lány aki 2 hét ismertség után 100km-re összeköltözött a fiúval és 2 éve boldog a kapcsolat.

A különböző családok sajnos elég áthidalhatatlan szakadék véleményem szerint.

Nekem volt olyan párom, akinek a családja borzalmas volt. Alkoholista szülők, munkakerülők, míg az enyémek világ életükben dolgos, becsületes emberek voltak és nem volt szokás nálunk a verekedés. Akkori párom abban nőtt fel, hogy apuci ha olyanja volt, eltángálta anyucit.

Párom mélységesen megvetette az életformájukat, egy csepp alkoholt sem ivott, ha a sütibe tettem 2 kiskanál rumot, már meg volt botránkozva...Azt hittem, ő egész más mint a szülei. De 4 év alatt megismertem őt és rájöttem, hogy hiába, a szülői örökség erősebb. Egyszercsak azt vettem észre, hogy épp mint a szülei, ha jön egy hangulat, képes otthagyni a biztos munkahelyét, hogy utána hónapokig eltartassa magát velem, amíg nem talál másikat. 2,5 év után már a keze is eljárt...

Olvastam, hogy az alkoholizmusra hajló lélektani típusok akkor is hordozzák a személyiségjegyeket, ha nem isznak alkoholt.

A második párom sokkal normálisabb családból származik, amikor a rokonaik közt vagyok, mintha csak a saját családomban lennék. Hihetetlen jó érzés, bár sajnos messze laknak. A párommal is nagy egymásratalálás volt, nagy szerelem, mi is rengeteg mindenen túl vagyunk. Az első randevún tudtam, hogy Őt kerestem egész életemben.

És mégis, el tudott romlani ez is. Az összeköltözés után olyan tulajdonságait ismertem meg, amit azelőtt nem. És nem a vak szerelem miatt, hanem mert csak az összeköltözés utáni élethelyzetben derülhetett ki róla, pl. az hogy kocka. Amíg nem cuccoltunk össze és nem volt nálam a gépe, heti 7 napból 6-ot együtt töltöttünk, szinte már akkor is 1 éve együtt éltünk, azt gondoltam, túl nagy változást nem fog jelenteni az összeköltözés. De igen. Mert jött A GÉP. Pontosabban A GÉPEK, mert volt egy TV is és mindkettőnek mennie kellett éjjel-nappal, hogy ne lehessen többé beszélgetni. Onnan kezdve úgy beszélgettünk, hogy ha kérdeztem valamit, a monitor mögül rám se pillantva hozzámvágta a választ. Így teltek az órák, napok, hetek, hónapok és 1 év, aztán kimondtam hogy elég volt. Sokat gondolkoztam a megoldáson, és nem adtuk fel, a TV azóta átkerült egy másik szobába, így jóval könnyebb kommunikálni.

De nem is akarom ragozni, csak annyit, hogy mostanában úgy érzem: minden párkapcsolat egy nagy lutri.

Második kapcsolatom jóval jobb esélyekkel indult, mint az első, tudatosan törekedtem arra, hogy kerüljem az előző hibákat. De más ember más hibalehetőségeket hozott.

Hogy még együtt vagyunk, az azért van, mert mindketten akartunk változtatni, de az az 1 év olyan mélyen bennem van, hogy sokszor már bánom az első napot, amikor megismertem Őt.

Kedves kérdező, válaszoló..

Nem akarlak megsérteni, sőt bírálni sem, írtad hogy, a vér nem válik vízzé, és a családi körülményektől sok dolog függ. Abban is teljes mértékben igazad van, hogy ilyen emberrel minden szempontból bajos 1 fedél alatt élni. Viszont a második pároddal akit otthagytál nem vagyok meggyőződve hogy csakis az ő hibája. Mert (ne haragudj meg) kicsit túl sok volt az én, tehát jóformán semmi rosszat nem csinált az illető csak ült a sz. gép előtt. Neked nincsenek idegesítő szokásaid, rigolyáid? Én megértem hogy, 1-2 dolog zavaró, de 1 párkapcsolat 2 emberről szól ismétlem kettő. Mert számodra milyen megfelelő pár: aki a nap 24 órájában 24 veled tölt? És állandó jelleggel boldog? Dolgos?... A kritériumok néha egymást is kizárjál. Egy kicsit hajazol volt barátnőmre: aki bár szerethető volt, de annyira érzékeny lelkületű és minden mozdulatomra annyira kritikusan odafigyelő emberke volt... Zavart az hogy mivel kitüntetett figyelemmel voltam követve én nem poénkodhattam, ha 1 összejövetelen nem voltam az 1 méteres körzetében,(bár nem mondta) de húzta a száját. Persze a barátjai kedvükre szórakozhattak vele akármivel, mert én nem tehettem meg, én a párja vagyok. És ez néha annyira szarul esett... A kapcsolat vége felé, már képtelen voltam szeretni, őszintén beszélni vele. Mert örökösen csak azt kaptam hogy, felhívhattál volna. Láttalak a buszon miért nem integettél, mikor fáradt voltam akkor miért nem vagyok vidám és beszédes?!

Könyörgöm, semmi megértés nem volt benne... És akármennyit is kedveskedtem neki, a legapróbb részlet balul sült el, pl, véletlen kezet fogtam barátommal majd utána neki adtam puszit... akkor beletapostam a lelkébe.

Én szerettem őszintén, de végére 1 kiégett roncs lettem. És ott hagytam... Persze én voltam a hibás mindenben. Ő hiba adta nekem szeretetét, szerelmét, azok a banális "sértődések" egyszerűen megölik a kapcsolatot..