Miért fáj még mindig a szakítás?

Karácsonykor lent voltam nála, együtt is aludtunk, közel kerültünk újra egymáshoz, felkavartak dolgok, megbeszéltük, de a karácsonyi dolgoknak nem lett folytatása.

De azt is mondta ami ott történt, azt nem lehet meg nem történté tenni (nem volt szex még mielőtt bárki is erre gondolna).

Azóta többször próbáltam vele beszélni, vissza-vissza csinálni, mondtam hogy kezdjük újra vagy folytassuk, de a válasz legtöbb esetbe nem az volt hogy nem, hanem az hogy félünk.

Félünk hogy újra megtörténhet a szakítás és akkor már nem tudunk úgy elvállni mint most.

Nem tudunk végleg elszakadni a másiktól, érezzük mind a ketten hogy kell a másik nekünk valamilyen szinten, néha olykor megmutatkozik, hogy nem baráti szinten.

Próbálunk a másik barátja lenni, mert így válltunk el, de valahogy azt a határt átlépjük.

Nem tudom meddig várjak vagy érdemes e várnom, néha úgy érzem újra le kéne vele ülnöm beszélgetni.

Tudom hogy azzal hogy találkozok vele és valamilyen kapcsolatba vagyunk, azzal nem felejtsük el egymást, de tudom azt hogy mi igazából nem is akarjuk elfelejteni a másikat.

Mert mikor halványulna bennem a dolog akkor Ő mindig csinál valamit ami álltal még sem tud halványulni bennem.

Van aki azt mondja felejtsem el, és ne akarjam újra kezdeni, nem azért mondják, mert utálják a volt páromat, hanem azért mondják, mert azt akarják hogy ne legyek egy olyan valaki akivel mindent meg lehet tenni.

Néha úgy érzem vissza találhatunk egymáshoz, csak nem tudom mikor és hogyan.

Néha úgy érzem valamit kell lépnem, ami nem annyira feltűnő, hanem inkább fokozatos újra egymásra találásra irányul.

De ugyan akkor azt is tudom, hogy meg kell adni a lehetőséget arra is hogy egy ismeretlen ismerjünk meg, csak hogy én tudom számomra ez nem működne.

Nem tudom hogy neki mennyire menne hisz az első kapcsolatából lépett ki érzelmi és testi szempontból is.

Én adok időt, mert valahol nekem is kell idő, nem tudok bele menni egy új kapcsolatba és nem is akarok.

Csak tudom azt, hogy minnél több idő tellik el, annál jobban szeretem és kötödöm hozzá és vissza akarnám kapni, és valahol ott van talán a lehetőség rá, csak a félelem még is nagyobb, mint a lehetőség :-(

Bár igaz volna az, hogy ez csak egy szünet, néha én is ezzel nyugtatom magam, de olykor meg azt mondom nem ez nem csak egy szünet.

A baj az, hogy sokszor nem tudom mi van.

Egyik nap sem egyforma, van mikor könnyebb, van mikor nehezebb.

Tudom nem lehetek ennyire naiv, hogy ne engedjem hogy boldog legyen, de félek hogy esetleg még is lesz valakije, bár szilveszterkor becsajozhatott volna még sem tette.

Mutatot képeket a buliról volt ahol egy csajjal volt lefényképezve, lehet hogy várta volna miként reagálok de nem mondtam semmit.

Utolsó hozzászóló írta hogy írjak neki msn-re mint ha mi sem történt volna.

Karácsony előtt beszéltünk msn-en és azt írta amikor elköszöntünk hogy csók aztán autómatikusan vissza írtam neki én is, majd pár perc után azt írta hogy bocs, csak megszokásból írtam.

Mostanság nincs ilyen, de viszont vannak kérdései ami az együtt töltött időkből vannak.

Feltesz kérdéseket a szakítás óta, aztán utána pár perc és írja hogy nem szükséges rá válaszolnom, mert nem tartozik rá.

Legutóbb mikor találkoztunk éreztem hogy jó volt neki a közelségem, de mikor kész tények elé állítottam, akkor nem igazán találta a helyét, és mint írtam már legtöbbször lehajtotta a fejét.

Nem tudom mit csináljak, de szeretnék újra vele lenni, bár lehet hogy nem volna szabad.

Az igazsás az is, hogy nem akarok semmit erőltetni, mert ha most erőltetem, akkor lehet hogy a későbbiek reményét veszítem el, hogy esetleg később együtt lehetünk.

Bár megtörténne, de hogy addig is mit csináljak a váráson kívül azt nem tudom, mert csak várni a legroszabb.

Valahol tudom a választ magam is, hogy nem kéne hogy legyen köztünk bármiféle kommunikáció, csak valahogy még sem tudom megérteni azokat akik erre kérnek, mert valahol 2 évig még is részese voltam ennek a kapcsolatnak, az életem részévé vált.

Nem Ő az első pasim, mert volt korábban kapcsolatom, azt én is kihevertem viszonylag könnyebben, mint a mostanit.

Nem értem azokat sem, akik arra kérnek, hogy két nap után már álljak talpra, bár ilyen egyszerű volna, tudom sok minden rajtam múlik.

De ha együtt vagyunk valakivel, akit tényleg őszintén tiszta szívvel szerettünk és életünk részévé vált, akkor azért valamilyen formába fáj a szívünk, független attól hogy lefoglaljuk magunkat.

Úgy gondolom hogy nem lehet egyik percről a másikra elfogadni azt, hogy már nincs melletted fizikailag stb.

Tudom sokan mondják még azt is hogy kerülni kell azokat a helyeket, ami hozzá köt, de én akkor költözzek el otthonról?

Mert a szobámba zajlott az életünk nagy része!

Tudom hogy fájdalom van mind két részről, csak Ő még is csak egy pasi, nem mutassa ki annyira a fájdalmát, csak hogy én ismerem és láttom rajta a szenvedését és az érzelmi elfojtást.

Tudom hogy csak a káposzta jó felmelegítve, de az anyukája azt mondja itt még sok minden lehetséges még, mert ami működött az működni is fog és ő nem vak, látott amit látott karácsonykor.

Majd elvállik az idő talán megold mindent az utolsó hozzászólónak gratulálok, hogy visszataláltatok egymáshoz és a kezed is megkérte, ilyen álmaim nekem is vannak, de csak álmok egyelőre :-(