Tényleg nem viselkedem férfiként vagy inkább nem becsülnek?

Közel 3 éve vagyok a párommal. Az eleje szépen indult mint minden kapcsolat. Aztán jöttek dolgok. Én vagyok a férfi, én költöztem hozzá mert ő városban élt és nem akart falura költözni. Segítettem a lakása felújításában emberileg illetve volt egy kis közös spórolt pénzünk azzal is. Voltam féltékeny, talán ez róható a számlámra mivel férfiak között dolgozik. Nyilván ez alapvetően nem ok, csak mint utólag kiderült én vagyok a harmadik ember aki a munkahelyről származik mert egy helyen dolgozunk. Ő volt már házas is. 30as éveink közepén járunk, az igazság hogy a szívem és az eszem vív harcot. Egyre jobban érzem, hogy mivel ő van otthon ő van fölényben. Nos mivel panelban élünk így alap dolgokat teszek még én is, bár nem vagyok ezermester de itthon kisebb dolgokat megszerelek, minden házi munkát elvállalok a mosástól takarításon át bármit. Igazából dicsérem is, igyekszem kimutatni, hogy szeretem bár már nem akkora intenzitással mivel valahogy kifogytak belőlem a dolgok idővel. Mindig az van, hogy amit én megteszek az alap mert itt élek, legyen szó bármiről. A rezsijét teljes egészében fizetem, viszont az bevallom, hogy nem igazán költök rá már korábbi dolgok miatt amit szóvá is tesz, hogy egy férfi legyen gáláns és figyelmes, nagyvonalú. Egy hónapban 1-2x elviszem vacsorázni, sokszor kirándulni, mindig viszek haza valami apróságot amit szeret. Egyszer mikor össze vesztünk akkor mondta hogy amiben a lakásában segítettem pénzzel, abból nekem semmi nem jár vissza, amit elfogadtam de azóta nem igazán tudok a pénzben közösködni. Főzni ritkán szokott de ezen kívül minden házi munkát elvégez, gyereket nem akar viszont elég gyakran iszik alkoholt, naponta vagy 2 naponta egy kis bor, korábban sör. A probléma inkább az, hogy a szomszédunk az anyja és ő is ilyen mentalitású, ő is iszogat. Amint nem vagyok itthon már jön is át a páromhoz, sokat vannak együtt. Úgy érzem mintha az anyós teljes egészében a saját képére nevelte volna, ki is szokta hangsúlyozni hogy a lánya jót érdemel és egyébként úgyis bánik vele mintha kb. 5 éves lenne. Eközben én kapom meg, hogy anyás vagyok miközben én nem járok haza csak ritkán. Tudnék írni sok mindent de nehezen tudok elszakadni mert valahol próbálnék segíteni neki, hogy picit ebből az anyai szektából jöjjön ki de nem igazán sikerül. Mindig valahogy oda lyukadunk ki, hogy én vagyok a hibás az adott dologban, akkor is én megyek közeledni ha nem is én hibáztam. Mi lehet ez? Egyik nap szeret, másik nap nem. Valami gyermekkori sérelem? Vagy az anyja személyisége ennyire bele ivódott?