Mit tegyek, ha egy gyerekkori trauma miatt nem merek kilépni egy párkapcsolatból?

Röviden leírom a helyzetem: mindketten azonos neműek vagyunk, ugyanakkor nagyon más a hátterünk, neveltetésünk, mindkettőnknek vannak különböző gyerekkori traumáink. Én pl harminc évesen sem tudok nagyon felelősséget vállalni, ha valamit elrontok, mindig a körülményeket (akár a páromat is) hibáztatom. Elismerem persze, hogy én rontottam el, de sosem hangoztatom. Ez a páromban mindig egyfajta dühös, agresszív hangnemet hoz elő. Ilynekor kicsit úgy viselkedik mint egy toxikus anyuka, aki elmondja a kisgyerekének, hogy mennyire béna, mennyire ügyetlen, illetve mennyire hülye (látod, ennyit ér a sza*os 2 diplomád).

Hetente többször is előfordul a veszekedés, s többnyire mindig a konyha, takaritás, bevásárlás viszonylatában.

Én viszont teljesen mashogy állok ezekhez a dolgokhoz. Pl akkor vásárolok csak, ha már minden kifogyott, odafigyelek mire költök, ellenben a párommal. Takarítás sem prioritás, nyilván ha nagy a kosz akkor feltakarítok, de nem mindig.

Sajnos azt érzem, ha elkezdünk veszekedni, nem nagyon tudok érvelni, lefagyok teljesen, és gyakran akaratlanul is személyeskedésbe megy át a dolog. És ez nagyjából 1 éve tart már.

Ugyanakkor azt veszem észre, hogy a párom sem akar lépni, neki ez így kényelmes. Nekem kevésbé, pláne hogy egyelőre nem lakunk együtt, s rengeteg utazom a barátomhoz (más városban lakunk) hogy együtt lehessünk.

Sok a vita a családi dolgok miatt is. Pl a párom nem vállal fel engem otthon, hiába beszél napi 1-2 órát az anyjával telefonon. Anyám sem igazán örül ennek a kapcsolatnak, mert kívülállóként lántja, hogy nem egészséges ez nekem, s mélyen belül magányos vagyok, valami másra vágyom. Igazából én sem tudom mire, de itt vagyok 30 évesen, s jelenleg csak azt érzem megy el az idő. Ugyanakkor meg az a tény, hogy van egy párom, egyfajta biztonsagot is jelent, tudok kihez szólni, kivek beszélni. De látjátok, ezt a problémát is itt beszélem ki, s nem vele.

Mit tudtok mondani?