A társas magány egy idő után mindenképp felemészti az embert? Jobb a hagyományos értelemben vett magány?

Két dologtól tud kialakulni. Az egyik, hogy nem megfelelően választottak. A másik, hogy hagyják elszürkülni, ellaposodni érzelmileg a kapcsolatot.

A vége mindenhol ugyanaz: boldogtalanság. Van aki mer, akar, tud és tesz is hogy lépjen, más meg él boldogtalanul egész életében mert nem képes erre.

Mindkettőben voltam férfiként.

Mindegyik állapotnak meg van a maga kínja. A szimpla magány annyiban volt jobb, hogy meg volt a lehetőség egy új párkapcsolatra. Amíg társas magányban éltem, szinte esélytelen volt társat találni. Szeretői viszony lehetett volna, de ismertem a nőt annyira, hogy csak arra várt, legyen valaki, akiért dobbanthat a férjétől. Én meg csak szexet akartam tőle, mert egyébként nem illenénk össze.

Szerintem a társas rosszabb. Ott van valaki, aki által folyamatosan a fejedben van, hogy ez így nem jó. Azért nem kell egy fedél alatt élni, hogy csak kerülgessük egymást, eldobva a lehetőséget, hogy olyan akadjon aki valóban társ.

Szerintem abból alakul ki, hogy egyik csak megjátssza magát az elején, a valódi természetét csak az összeköltözés után kezdi megmutatni. Hogy neki tulajdonképp nincs igénye valódi kapcsolódásra, de kényelmesebb neki a "párkapcsolat". Jobb nem lesz, egyre inkább belesüppedsz a kilátástalanságba. Egyedül élve pedig lehetnek olyan élményeid amikről így lemaradnál. Egy párkapcsolat legyen élő vagy inkább ne legyen.

Körülöttem vannak társas magányban, én pedig vagyok a sima magányos rengeteg éve. Mindkettő nagyon rossz, és nekem ugyanúgy semmi esélyem/lehetőségem új párkapcsolatra, mint nekik. Ez ugyanis elsősorban nem a kapcsolati státusztól függ...

Haladva az idősödés útján viszont "nyer" a társas magány, én ezt látom. Az átlag magyar embernek 50 körül már nem olyan az élete, mint itt egyes szerencsés kivételeké... A barátságok nagyon fellazulnak, a barátok a saját életükkel és családjukkal vannak elfoglalva, örülnek, ha lyuk van a seggükön. A szülők épülnek lefelé, segítségre szorulnak vagy már meg is haltak. És magának az egyénnek is egyre szaporodnak a különféle problémái. Na most mindenre full egyedül lenni... Ráadásul mondjuk az egyre inkább elc.-osodó vidéken, kertes házban, nőként... 🤐🙄😔 Az átlag nem akkora super(wo)man, mint a gyk-s törzsközönség, hogy arca se rezzenjen az ilyen élethelyzetektől...

Társas magánynál az esélyét sem adod meg magadnak, hogy egyszer boldog lehess. Míg szingliként van rá esélyed, hogy új lapot húzz. Melyik a jobb, a biztos sz.r, vagy a jó esélye, reménye?

Sokan amikor kilépnek a rossz kapcsolatból úgy érzik mintha egy nyakukban cipelt mázsás kőtől szabadultak volna meg.