A férjem szeretne párterápiára járni viszont szerintem, úgy, ahogy ő szeretné semmi értelme nincs. Én látom rosszul?

Szerintem abban próbáljatok meg megegyezni, hogy adtok neki egy esélyt, a többit a terapeuta és a légkör irányítja majd. Nem kell ajtóstul rontani a házba, ha az valamelyikőtöknek kellemetlen. Gondolj bele, ha egyéni terápiára mennél, akkor sem azzal kezdenéd, hogy azokat a témákat hozod fel, amit nem komfortos felhoznod. Hiába lehetsz ott őszinte, hiába köti titoktartás, nem minden ember működik úgy, hogy mindent azonnal meg tud osztani egy kvázi idegennel (pláne látatlanban). Egyébi terápián nyilván nem kell ezen aggódnod, hiszen csak rajtad múlik. Viszont ide ketten mentek, a férjed a határait tudatta most veled és próbál közös határokat létrehozni. Ha belegondolsz valahol ez is szép - a terapeuta egy segítő, de mégiscsak egy harmadik fél. Ti ketten vagytok a házasságban, lehetnek olyan dolgok, amik még így is csak a tietek.

Ettől függetlenül a terápia hatásosságát persze az segíti, ha őszinték és minél nyitottabbak vagytok, de szerintem nem kell azzal kezdened, hogy összeveszel a férjeddel, hogy ezzel a hozzáállással minek akar menni. Ne hagyd rá, nyugodtan mondd el neki, hogy neked az a véleményed, hogy minél őszintébbek vagytok, annál hatásosabb lesz, ne higgye azt, hogy te egyetértesz ezzel a módszerrel. De figyelembe veheted, hogy ő úgy érzi nem komfortos azokról a témákról beszélnie. Próbáld megérteni, és az ő félelmeire reagálva megosztani a véleményedet (szerinted ki tud alakulni olyan légkör, ahol nem kellemetlen beszélni ezekről, a terapeuta nem fog elítélni titeket, akkor tud segíteni, ha tud róla...)

Az a jó egyébként szerintem a helyzetben, hogy még ha nem is osztjátok meg vele azokat a bizonyos dolgokat, megoszthatjátok magát azt a tényt is, hogy van köztetek egy ilyen konfliktus ezzel kapcsolatban. Mert egyébként simán lehet, hogy ugyanazok a problémák jelennek meg egy ilyen hétköznapi szituációban, mint ami a nagyobb konfliktusokat okozza.

(Ja igen és egy kis kiegészítés:

Én úgy mentem el terápiára, hogy nem tudtam megfogalmazni mi bajom van. Az életemben látszólag minden rendben volt, szuper gyerekkorom volt, minden sikerült, amibe belefogtam. Tudtam, hogy nem érzem jól magam, de amikor megkérdezte a pszichológus, hogy mi a gond, nem tudtam rá válaszolni, jó hogy azt nem mondtam, hogy "minden rendben, köszönöm szépen, Ön hogy van?". Aztán idővel mégis tudott velem dolgozni és sikerült szépen lassan megnyílnom és körvonalazni a nehézségeimet (nyilván az is része volt a problémának, hogy külső szemnek mindig tökéletesen teljesítek és soha nem vagyok problémás). De nem ment volna, ha erőltetik vagy más tempójában kell csinálnom.