ADHD-s partner, mesélnétek róla, hogy milyen volt, hogyan boldogultstok vele?

Én nem tudom, hogy adhd-s vagyok-e, de erősen valószínű, mivel mindkét gyerekem az. Volt olyan szaki, aki azt mondta, hogy rajtam is egyértelműen látja a tüneteket.

Szerintem nem kell ezt egyébként annyira felfújni, ha valaki intelligens, akkor tud kompenzálni. A lányomnak pl. 5 évesen egyből írták volna fel a Ritalint, hogy anélkül bukdácsolni fog, és most mégis gimibe jár. Elég egyértelműek a tünetek, pl. mindig mindent elhagy, impulzív, alsóban a matek nagyon nehezen ment neki. De most már csak fura.

De én olvastam, hogy milyenek a felnőtt adhd-sok, és csak korlátozottan igaz rám.

Impulzív vagyok? Igen. Sokat beszélek? Igen. Nehezen várom ki a sorom? Igen.

Gyakorta váltogatom a munkahelyeim? Nem. Igaz, tényleg hamar elunom a munkát, de felfogtam, hogy nem az élvezet kedvéért dolgozunk, hanem azért, mert valamiből meg kell élni.

Gyakorta váltogatom a partnereimet? Nem. Igaz, elég nehezen találtam pasit, aki elvisel, de vele már 21 éve együtt vagyok.

A beszélgetés nálunk a családban úgy megy, hogy mindenki egymás szavába vág, aztán mindenki halálra sértődik, hogy a másik nem hallgatja meg.

Munkához nehezen ülök oda, de akkor pikk-pakk megcsinálom, az összes eddigi munkahelyemen mindig mindenben én voltam a leggyorsabb. Amíg a többiek piszmognak vele, én elég hamar végzek mindennel. Sajnos az apró szöszmötölős munka az idegeimre megy, ezekben sokat hibázok, de tudom, hogy ez a gyengém, és igyekszem figyelni. A főnökeim amúgy nem haragudtak ezért soha, nagy hibákat nem vétek. Auditor vagyok, szóval csak ilyen hibáim vannak, hogy milyen színnel színezem a chartot meg hasonló marhaságok.

Az embereket nem igazán értem. Kevés barátom van, de mellettük kitartok.

Mindig mindenkinek őszintén megmondom a véleményem. Próbálok változtatni, de sokszor sajnos meggondolatlanul fecsegek. Van aki nagyon szeret emiatt, mivel tudja, hogy én mindig őszinte vagyok, de azért általában inkább megsértődnek az emberek. Viszont ennyi idősen már nem nagyon akarok megfelelni senkinek, csak a közvetlen családomnak. Szóval én elvagyok.

1-es vagyok, még annyi, hogy folyton elhagyok dolgokat. Lakáskulcs, telefon, szemüveg. Egész nap ezeket keresem. A lányom kb. mindenét elhagyja, de ilyeneket, hogy nagykabát, meg iskolatáska.

Szülinapokat, évfordulókat elfelejtem. A férjem már elkényeztetett, mert ezeket ő tartja számon, ő szokott szólni, hogy mikor kinek kell ajándékot venni. Viszont az övét sajnos többször elfelejtettem. Nagyon szoktam szégyellni magam, de ő csak nevet, azt mondja, hogy tudja, hogy nem azért csinálom, mert nem szeretem. Szóval ő már megbékélt ezzel, tudom, hogy sokan ezen nagyon kiakadnának.