Mennyire volt nehéz elfogadnod és belátnod?

Nem szoktam feladni azt akit szeretek...

Egyaltalan mit teszel meg erte ? Mi az a sokminden ? Es vele mi a bajod ? Ha ugy irsz mint aki a lelket kidolgozta es nem kapott erte semmit se ( bar a baratnomert nem azert szoktam megtenni ezt azt, hogy utana viszonozza ) , akkor miert nem szakitasz ? De mondok megjobbat , ahelyett hogy itt sajnaltatod magadat, idegeneknek, akik semmit nem tudnak rolatok, miert nem vágod ezt az egeszet a baratod arcaba , akinek a reakcioja alapjan el is tudnad donteni hogy akarsz e még vele lenni ?

Ez nem ennyire fekete vagy fehér, mint ahogy az első válaszoló írja.

Sajnos el kell fogadnod, és hasonlóan mint a gyász feldolgozási folyamata, végig kell menned a lépéseken.

Fogod tagadni, leszel rá nagyon dühös, aztán próbálod fejben felmenteni, hogy mi ért volt ilyen. El fog utána érni a szomorúság, amiért egy potenciális nagy őt elvesztettél, végül jobb esetben tovább fogsz lépni és elfogadod hogy nem változtathatunk meg senkit.

Az első 4 szakasz rossz lesz, ott fel fog jönni az összes emlék, hogy te hogy próbáltál rajta segíteni, milyen megértő voltál, segítő kezet nyújtottál neki, lojális voltál. Mérges leszel, mert nem tett semmit.

Sajnos senkit nem tudunk önmagától megmenteni, és ha ő nem akar változni, nincs készen arra, hogy megfejlődje amit kell, nem tudsz mit tenni.

Lehet ő is pár év múlva megváltozik, mert eljut oda önismeretileg, vagy történik vele valami jelentős dolog ami miatt átgondolja a dolgait.

Neked magadra kell koncentrálnod, és meg kell próbálni megtanulni, hogy senkit nem menthetsz meg a saját döntéseitől. Nem a te felelősséged, és nem is hagyhatod, hogy más a te életedet elrontsa vagy tönkretegye.

Személy szerint volt kettő ilyen kapcsolatom is. 40 éves pályafutásom alatt ez a kettő egyenként is földhöz vágott, ugyan azt csináltam, amit a kérdésben írtál. Olyan férfiakért próbáltam tenni, akik nem viszonozták, nem akarták látni a felkínált lehetőségeket és minőségi változás lehetőségét az életükben. Nagy pofon és lecke tud lenni ez, és innentől kezdve megfogadtam, hogy nem veszem magamra azt, ha a másik nem akar tenni önmagáért. Nem tehetem magam tönkre lelkileg másért! Fájni fog ezt elfogadni, de mégis, neked elsősorban magadra kell fókuszálni, nem a másikra.

És arról se feledkezzünk meg amikor az egyik fél folyamatosan azt várja hogy a másik változzon meg, közben nem is kellene a másiknak megváltozni, csak egyik fél sem képes beismerni hogy alapból NEM ILLENEK ÖSSZE.

Lehet várni évekig hogy ha te ezt vagy azt teszel a másikért akkor majd ő másként fog hozzád viszonyulni, de ha az alapszemélyisége nem passzol a tiédhez akkor nem fog változni semmi.

És ha éveket áldoztál egy hozzád alapból nem passzoló emberre, azt igazán nehéz feldolgozni. Sokan félnek egyedül maradni, és ha észre is veszik a kapcsolat 1-2. évében az árulkodó jeleket akkor sem szakítanak, hanem még évekig reménykednek hogy majd ők "személyre szabják" a másik felet. De ez nem igazán szokott sikerülni.

Apróbb dolgokban lehet változtatni a párunk kedvéért, de az alapszemélyisége a családból hozott minták alapján nem igen fog változni.

Tényleg nagyon rossz érzés beismerni önmagunknak hogy olyan emberre áldoztunk éveket az életünkből aki valójában nem hozzánk való, nem képes a mindennapokban felvenni a közös ritmust (az élet minden területén).