Nem tudom mit tegyek, elég tanácstalannak érzem magam, lehet szerintetek erre megoldás, vagy ennek már vége?

Kicsit hosszú lett, bocsi.

A barátommal kicsit több, mint 7 hónapja vagyunk együtt, az első 4-5 hónapban minden tökéletes volt, aztán előjött a féltékenység (nekem nagy többségben inkább fiú barátaim vannak, mint lányok, ez mindig is így volt már kiskorom óta, sokkal jobban megértem magam a fiúkkal). A lényeg, hogy az utóbbi időkben, mikor látta, hogy beszélgetek velük, mindig ment a vita emiatt. Az egyik fiúra kifejezetten rá volt állva, hogy őt tiltsam le, mert neki nem szimpatikus, és biztos, hogy akar tőlem valamit (van barátnője, de még ha nem is lenne, akkor sem jöhetne vele szóba kapcsolat, abszolút nem is az esetem, és ezutóbbi az összes fiú barátomra igaz, és legjobb tudásom szerint ők is ugyanígy állnak hozzám, bár ha nem így állnának, akkor sem jönnék össze egyikkel se, tehát ennek igazából nem igazán van nagy jelentősége szerintem), a végén már annyira mondta, hogy letiltottam, csak ne legyen már állandóan veszekedés miatta. Minden utolsó patkánynak elhordta, minden nap ezt hallgattam, ami nekem nagyon rosszul esett, mert tényleg semmi rosszat nem tett ellene, nem is ismeri, de én meg nem is igazán mertem szólni neki, hogy hagyja már abba, mikor egyáltalán nincs oka arra, hogy így beszéljen róla, mert amikor egyszer szóltam emiatt, egyből azzal jött, hogy én miért védem őt, az a senki fontosabb nekem, mint ő, stb.. és kezdte az ócsárolást tovább. Egyébként több éves barátságokról van szó, nem frissek, nem is akkor ismertem meg őket, miután már összejöttünk, nem is előtte pár héttel/hónappal, szóval igazán nem értem, mi a gondja, mert ha friss ismeretségek lennének, akkor nyilván megérteném, de ők már évekkel azelőtt az életem részei voltak, mielőtt ő belépett az életembe, és szerintem ez nem igazán egészséges/normális, hogy el akar szakítani azoktól az emberektől, akikhez a legközelebb állok, és akik mellettem álltak/állnak, bármilyen sz*r is volt/van az életemben, csak azért, mert fiúk. Mindig hangoztatja, hogy neki nincsenek barátai, meg hogy milyen jó már nekem, hogy én bármit meg tudok velük beszélni, meg mindenben mellettem állnak, neki nincsenek ilyenek, és ő csak magával tudja a dolgait megbeszélni, mert ő senkit nem érdekel, soha senki nem keresi, soha senki nem érdeklődik, hogy mivan vele, stb… Én ezt meg is értem, de arról nem én tehetek, hogy ő nem tud magának összeszedni normális barátokat, csak olyanokat, akik csak akkor keresik esetleg, ha valami kell nekik tőle.. Sajnálom, hogy ilyen helyzetben van barátügyileg, viszont én azt is felajánlottam neki, hogy ismerje meg az én barátaimat, hátha legalább az egyikkel sikerül neki is kialakítani egy jó baráti kapcsolatot vagy csak simán beszélgetni vagy bármi, de ő ezt kapásból el is utasította. Egyébként a 2 barátnőmet ismeri, csak a fiúkkal ilyen elutasító, pedig a fiúk is szeretnék őt megismerni. Aztán volt egy nagyobb összezörrenésünk, mert kiderült, hogy belenézett a telefonomba nem is egyszer, amíg aludtam, vagy fürödtem, elolvasgatta miket beszélgetek a barátaimmal, kutakodott a galériámban, emellett Instagram, Messenger, SMS, híváslista, Snapchat, stb… minden egyes fiókomat átnézte, ami rajta van a telefonomon, aztán ment a vita. Az sem tetszett neki, ha meséltem a kapcsolatunkról a barátaimnak, (ugyanúgy ők is nekem), őrjöngött emiatt, mert szerinte ellene beszéltek engem a barátaim, pedig ilyenről szó sem volt. Aztán nem beszéltünk egy ideig, feloldottam azt a fiút, akit le kellett miatta tiltanom, és mikor végül sikerült megbeszélni a dolgokat, meg is mondtam neki, hogy ilyen mégegyszer nem lesz, hogy én miatta letiltogatom a barátaimat. Azóta is néha felhozza, hogy neki ez mennyire fáj, meg nem tudja ezen túltenni magát, gondolom azért, hátha esetleg meggondolom magam, de egyből mondom is, hogy biztos, hogy nem fogok senkit letiltani. Viszont annak ellenére, hogy mindig előadja, hogy ő neki nincsenek barátai, igazából neki is volt egy lány barátja, akivel elég csúnyán ki is beszéltek engem, ezt is úgy tudtam meg, hogy az egyik veszekedésnél a fejemhez vágta, hogy igaza volt a csajnak, hogy undorító vagyok, (azért, mert inkább fiú barátaim vannak), és hogy nem érti miért van még mindig velem, szerinte én egyáltalán nem is szeretem a barátomat, nem is érdekel engem, hogy ő mit szeretne, nem vagyok tekintettel arra, hogy őt zavarják a barátaim, meg hasonló szövegek. Mikor ezeket mondta, hogy őszinte legyek, én köpni nyelni nem tudtam.., de azóta elvileg valamin összevesztek és már nem is beszélnek, azt mondta letiltotta.

Nem értem, hogy miért ennyire féltékeny, soha senkit nem csaltam meg, személy szerint gusztustalannak tartom ezt a dolgot. Elmondtam neki azt is, hogy soha nem fogom megcsalni, ha majd esetleg valamikor is úgy fogom érezni, hogy már nem szeretem, vagy nem akarok már vele lenni, akkor szakítani fogok vele és nem megcsalni.

Aztán ugye azt tudni kell, hogy én a szüleivel nem igazán jövök ki jól, valami bajuk van velem, bár fogalmam sincs mi, sosem mondták, de a barátom, meg a testvére is mesélték, hogy mindig a porondon vagyok, szidnak engem, pedig össz vissz szerintem sokat mondok, ha 10x voltam náluk a 7 hónap alatt, abból körülbelül 4-5x aludhattam ott, már egy ideje nem is járok oda egyáltalán, mert nem szeretem, hogy a szemembe előadják magukat meg jópofiznak, a hátam mögött meg elhordanak minden utolsó riherongynak, na nem mintha annyira ismernének, meg olyan sokat beszéltek volna velem bármikor is. A lényeg, hogy ahol nem érzem, hogy szívesen látnak, oda nem is szívesen megyek. A szülőknek az előző barátnő a szent és sérthetetlen.

Ezért mindig inkább nálunk voltunk, a barátom aludt mindig itt, kb minden második nap, de volt olyan is, hogy napokig itt volt.

Viszont most nemtudom, valami történhetett, mert egy ideje már nem akar itt aludni nálunk, eddig szinte minden nap találkoztunk, most már körülbelül 2 hétben 2-3x maximum, akkor is eljön este, kicsit pihenünk, beszélgetünk, aztán szex, és megy haza, ha mondjuk én azt mondom, hogy fáradt vagyok, mert dolgozni voltam, mostanában elég keveset is alszok, egyszerűen nem tudok hajnali 2-3 előtt elaludni, hiába vagyok annyira fáradt, hogy a szememet alig bírom nyitva tartani, valahogy akkor sem bírok elaludni, akkor egyből jön a hiszti, meg a “de nem fog sokáig tartani”, “miért vagy ilyen velem”, “nem is szeretsz engem”, meg hasonló dumák, és ha 10x mondom neki, hogy nem, én most csak hozzá szeretnék bújni egy kicsit, akkor is erőlteti tovább a témát, majd nagy nehezen megérti, hogy tényleg semmi erőm nincs szexelni, aztán ezután max egy fél órát vagy 1 órát marad és megy is, mert neki másnap dolga van és korán kel, vagy valamit mindig csinálni kell olyankor másnap. De ha van szex, akkor nembaj, marad akar hajnali 2-3ig is, aztán megy haza, olyankor nincs dolga másnap, nem kell korán kelnie. Egyébként nem dolgozik egyáltalán, az anyjáék tartják el. Azt mondta azért nem akar nálunk aludni már, mert én sem alszok náluk sosem, de ez hónapokig nem volt probléma, nem értem most mi változhatott, főleg, hogy ő maga mondta, hogy ő sem igazán szeret otthon lenni. Mondtam neki, ha fordított lenne a helyzet és az én szüleim állnának hozzá úgy, ahogy az övéi hozzám, akkor ő szívesen jönne hozzánk? Azt mondta őt nem zavarná, persze neki ezt könnyű mondani, amikor anyukáméknak semmi problémájuk nincs vele és bármikor eljön hozzánk, szeretettel fogadják, amikor meg én vagyok náluk, konkrétan érzem, hogy legszívesebben megölnének az anyjáék.

Ehhez hozzá jön az is, hogyha mondjuk a kezembe veszem a telefonomat, elég, ha csak az időt nézem meg rajta, egyből jön a vergődés, hogy én egyáltalán nem foglalkozok vele, állandóan a telefont nyomkodom..

Nem igazán tudom, hogy mit csináljak, erősen gondolkodom mostanában azon, hogy a szakítás lenne a legjobb megoldás, viszont nagyon szeretem, és elmondása szerint ő is nagyon szeret engem, bár már egyáltalán nem így érzem. Ezt mondtam is neki, azt mondta a sok vita miatt lehet, hogy így érzem, de attól ő nagyon szeret engem. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, gondolkozom azon, hogyha esetleg többet járnék hozzájuk, akkor talán más lenne a helyzet, vagy javulhatna a kapcsolat, esetleg olyan lehetne, mint az elején. De ha szakítok az végleges lesz, mert vissza nézni már nem néznék, csak ebben az esetben meg egy kicsit félek attól, hogy mivan, hogyha hibát követnék el ezzel a lépéssel, mert mondjuk valahogyan helyre lehetne hozni a kapcsolatot, csak több türelem kellene hozzá még, több igyekezet, viszont ha pedig nem, akkor csak az időmet vesztegetném tovább.

Mindketten 22 évesek vagyunk.

Ti mit gondoltok? Kiváncsi vagyok, hogy ti mit tennének egy ilyen helyzetben? Teljesen tanácstalan vagyok, át kell nagyon gondolnom ezt az egészet, és talán több vélemény, esetleg tapasztalat, akivel történt már hasonló szituáció, talán segíthet, hogy mi lehetne a jó döntés ebben a helyzetben. Nyilván tudom, hogy ezt nekem kell eldönteni, viszont hátha a ti véleményetek alapján jobban át tudom látni a szituációt, mert így, hogy benne vagyok, nem igazán tudom úgy szemlélni a dolgokat, mint egy teljesen kívülálló ember.

Köszönöm, aki végig olvassa, és válaszol!:)