Már annyira irigylem a húgomat, hogy őt szinte utálom, a férjéhez pedig hamis "kezdek beleszeretni" érzésem van, pedig nem is beszélünk a köszönésen kívül. Mit tegyek?

A húgom egy áldott jó lélek az összes hülyeségével és hiányosságával együtt. Most 28 éves. Tizenegy éve ismerkedett meg egy fiúval, akivel a következő évben össze is házasodtak. A férje jól néz ki, ad magára mind a mai napig, munkában sokat lépett előre, tehát jól keres, a húgomnak dolgoznia sem kellene, de persze megteszi, szóval nagyon kellemesen és békésen élnek anyagi problémáktól mentesen. Havonta többször vagyunk invitálva otthonra közös étkezésre, aztán sikerül ahogy sikerül, van, hogy nem. Utóbbi időben többször is sikerült. A férje olyan hihetetlenül figyelmes és gondoskodó vele, de még a pillantásából, mosolyából is süt felé egy bizonyos csak neki fenntartott mély, különleges szeretet és tisztelet... Ők tényleg egy pár, akik kiegészítik egymást, törődnek egymással. Ennyi év után is. Kértem már tanácsot a húgomtól, többek között náluk hogyan szokott kinézni egy fárasztó nap után. Azt mondta, változó, ki mikor ér haza előbb. Ha a húgom férje - mivel a húgom álló munkát végez -, lábfürdővel várja. Leül a padlóra a lavór elé és tíz percig masszírozza a lábfejét, nyomogatja a vádliját, aztán letörölgeti és krémet belemasszíroz a bőrébe. Ha a húgom, ő is valami hasonlóval, de ő férje vállait és a fejbőrét masszírozza, miközben a lába ázik és keserű cukrot nyammog. Nekik, egymás felé ez általános törődés egy hosszú nap után. De nem feltétlen kell egyiknek vagy másiknak előbb érkezni, ha látni lehet, kinek volt bent xar napja. Hát, akkor leülnek és beszélgetnek! Kibeszélik! Nincsenek tabuk! És ez csak az, amikor hazaérnek!

Nekem évek óta van kapcsolatom, abból hat éve vagyok házas, de már kőszéket törnék a férjem fején! Együtt élünk albérletben, és egy hosszú nap után a széken vagy a kanapén dölik zabálni egy film előtt, csöndesen. Próbáltam, amit a húgom, jól is esett a férjemnek, de fordítva neki ez nem jött. Ha kérem, hoz lavór vizet, magától eszébe nem jut. Kapom néha, hogy jól nézek ki, de zömében semmit, mert őt a ruháim nem érdeklik, általánosan pedig "úgyis tudod, hogy tetszel és jól nézel ki", szóval nem kell milliószor mondani. Csak úgy nem kapok semmit ajándékba. Ha megyünk valahova és lassú vagyok, siettet, hogy "siess már". Utálom, ha siettetnek, meg is mondom, de olyankor is azt mondja, hogy oké, oké, csak siessek. Ő nem vevő arra, hogy a lényegretörő összefoglaláson túl részletesebben meséljen a napjáról. Ő úgy veszi, hogy ha gond van bent, nem hozza haza, előbb vagy utóbb úgyis rendeződik vagy máshogy alakul. Akkor meg kell oldani és kész. Minek idegesítsen vele. Az én férjem egyébként sem volt soha az elegancia híve, de ezzel nem volt különösebb bajom. Élettel telibb volt. Negyvenen túl már nem az. Én sem vagyok harmincas, mégis más vagyok. A napok egyformák, ő meg mintha öregember lenne, aki megelégszik azzal, hogy csöndben élvezi a társaságomat egy film mellett. Kedvszegő. Sejtelmesen utaltam, sugalltam neki erre meg arra, lehetne, csinálhatnánk, nem tetszik, de ő nem fogja az adást.