Elhagynátok egy totál negatív felfogású nőt?

Összevonva válaszolok az utolsó pár kérdésre.

40+ vagyok, szóval nem naposcsibe, de szerintem az emberekhez való viszony nem is feltétlenül életkorfüggő. Mindig kicsit túl empatikus voltam, így neveltek és talán ilyen a genetikám is, nem tudtam kegyetlen lenni senkivel, főleg azokkal nem, akik már bekerültek a belső köreimbe. Persze ezzel páran visszaéltek, kihasználták a jóindulatomat így vagy úgy, rájöttek, hogy ugyan arroganciával, erőszakkal semmire nem mennek nálam, arra teljesen immunis vagyok, de a könnyekkel és a ragaszkodással szemben nincs hatékony önvédelmi stratégiám. Így tudtak megmaradni mellettem éveken én olyan nők, akikkel már egyáltalán nem működött a kapcsolatunk. Ebben a mostani helyzetben talán már a Stocholm-szindróma jelei is mutatkoznak rajtam, így tágabb értelemben tényleg kapcsolatfüggő vagyok, vagy mazochista, vagy csak simán önsorsrontó.

Most valamiért mégis erőt vett rajtam a sürgető menekülési vágy, azt érzem, hogy valami eltörött bennem, ami eddig még recsegve-ropogva, de kitartott. Innen már minden járható út csak kifelé vezet.

35: Nem állítottam, hogy a többi kapcsolatom totál ideális volt, ezer buktatója lehet egy férfi-nő viszonynak. Valamikor csak lassan elmúlik a szerelem, máskor praktikus szempontok vetnek véget (pl. egyik fél már gyereket szeretne, a másik még nem, egyik vidékre/külföldre akar költözni, a másik helyben maradna), vagy kellemetlen feszültségek keletkeznek családtagokkal, baráti körrel való konfliktusok miatt, stb... De ezek "normális" problémák, kb. a párkapcsolatok 90% -a hasonlók miatt ér véget. A korábbi barátnőimmel sosem éreztem, hogy már megmozdulni sincs kedvem, annyira kiszívták az energiámat, vagy annyira értelmetlennek érzek mindent. Voltak persze néha problémák, de ezeket a pozitív dolgok bőven ellensúlyozták: közös programok, sok röhögés, izgalmas és épító beszélgetések, játék, szex, spontánság, és minden, amik miatt megéri néha elviselni a felmerülő gondokat is. Ezt most egyáltalán nem érzem, lényegében színtiszta gyötrelem az egész együttlét, sokkal rosszabb, mint egy sötét betoncellában egyedül ülni a föld alatt hónapokon át.

És hogy volt-e indoka a bunkó viselkedésére? Annyi, hogy az egész világot csak egy vetített díszletnek tekinti, ami az ő szórakozását szolgálja, az empátia teljesen hiányzik belőle. Sosem segített senkin, akihez nem fűzte valami érdek, és nem nagyon zavarja, ha másnak bármi problémája van.

#36:

Szerintem az ilyen emberek öszöntösen megérzik, kiből lehet életerőt csapolni, és hihetetlen erővel rászívják magukat az áldozataikra. És az áldozatok sokáig hagyják, mert azt remélik, ezzel jót tesznek, és hogy talán majd valamilyen módon hálásak lesznek nekik, de nem, ez a legnagyobb tévedés. A rendességet ők nem erényként, hanem gyengeségként értelmezik, egy résként a pajzson, amin át betüremkednek.

Nálunk az volt a helyzet, hogy én eleinte nem igazán voltam elragadtatva tőle se külsőleg, se természetre, mégis görcsösen ragaszkodott hozzám. Már az első randevúnkon, sőt azelőtt kiderült, hogy kb. mindenben az ellentéte annak, amit én szeretek egy nőben, de ő mintha valami kihívásnak tekintette volna, hogy ennek ellenére megfogjon. Világ életemben a sportos, egészséges, életerős, pozitív felfogású, kreatív nőkhöz vonzódtam, ő pedig minden volt, csak nem az. Túl vékony volt, állandóan csak a képzelt betegségeiről beszélt órákon át, de valamiért mindig velem akart lenni. Bár idegesítette, hogy nekem nem ő az ideálom, és rendszeresen kifejtette, hogy én vagyok az egyetlen férfi az életében, akinek ennyi baja van vele, mégis kitartóan csimpaszkodott. Később kisportolta magát, kifejezetten jó alakja lett, a pánikrohamai és a hipochonder ügyei is szinte eltűntek, de a rettentően negatív hozzáállása megmaradt, mindent utált, megvetett, lefikázott, emiatt már nem is akartam semmilyen gondolatomat, ötletemet, örömömet megosztani vele. Az összes ismerősömet elűzte a közelemből, nem erőszakosan, csak úgy alakította, hogy mindig pont akkor legyen valami halaszthatatlan ügye (amihez én is kellettem), amikor találkozni akartam valakivel. Az az érzésem, nála az én megtartásom és módszeres tönkretételem valami fura rögeszme lett. Egy ideig azt hittem, ez szeretet vagy szerelem beteges megnyilvánulása, de ez valami más, számomra eddig érthetetlen erő.