A folyamatos instabil magamba/belé vetett bizalmammal felesleges fájdalmat okoztam a páromnak, amellyel egy ördögi körbe kerültem. Mit tegyek most? (több lent)

2021 szeptemberében ismertük meg egymást egy közösségben. Utána valami miatt elkezdtünk beszélgetni online, és valahogy ez mindennapossá vált. Mielőtt hazautazott 3 hónapra (tanulni van Mo.-n, Covid miatt akkor már 3 éve nem volt otthon), találkoztunk, és a távolléte alatt is minden nap írtunk egymásnak, mindenféle témáról eszmét cseréltünk, megszerettük ezt a dolgot.

2022 januárban jött vissza, 4-5 alkalom után összejöttünk. Emlékszem, akkor azt mondtam magamnak, "Várj még, neked ez túl gyors, ha nem hagysz időt magadnak, ebből nem fog kisülni semmi jó". Nem hallgattam magamra, igent mondtam neki, mert féltem, ha akkor elutasítom, elveszik minden. Már az első együtt töltött reggel azt kérdeztem tőle, szerinte fog-e ez így működni, hogy különbözőek vagyunk (én inkább introvertált vagyok, nem borzasztóan, de ez mindig frusztrált, ő viszont sokkal jobb fellépésű, barátkozós ember). Azt mondta, miért ne, őt nem zavarja, sok minden másban egyezünk (ami igaz is, leginkább az fogott meg benne, mennyire sokszínű az érdeklődése, mennyire érzékeny a világ dolgaira).

Bár sosem hittem el igazán, hogy elég jó vagyok neki, az első pár hónap jól alakult. Áprilisban kezdtek gondok lenni, amikor a bizonytalanságom, hogy valóban boldoggá tudom-e tenni, kifelé is kezdett megmutatkozni. Fejben kerítővé váltam számára, magamat hasonlítottam össze akár elképzelt személyekkel is, és úgy éreztem, azáltal, hogy vele vagyok, megfosztom valami sokkal jobbtól. Ez a gondolat több szép pillanatot is tönkretett, ami bűntudatot okozott. Itt kerültem az ördögi körbe - nem tudtam túltenni magam egy-egy rosszabb pillanatomon, így utána még inkább kevésbé hittem el, hogy szerethet (elvégre, hogy lehet szeretni valakit, aki "nem egyszerű" eset, lehetne valaki mással, aki sokkal felszabadultabb).

Ami viszont ennél is rosszabb, bizalmatlanná váltam felé. Első pontban, amikor valamit kerestetett velem a szekrényében, és megtaláltam egy képkollázst róla és a kollégájáról (akkor már rég nem dolgoztak együtt), akivel volt köztük valami. Utólag visszanézve elfogadhattam volna, hogy nem mindenki dob ki egyből mindent a múltból, de ehelyett túlgondoltam a dolgot, hogy - annak ellenére, hogy tudtam, a lány volt, aki nagyon megbántotta - még mindig szereti, és hogy ő sokkal jobban illett hozzá (látva a képeket beképzeltem, hogy vele sokkal boldogabbnak tűnik, ami egyébként nem feltétlen igaz, de persze akkor úgy éreztem).

Ezután ha bármikor bármiben elutasítást éreztem, mindig hasonlítgattam magam fejben, hogy másért biztos megtenné, mással biztos boldogabb lenne az adott pillanatban, stb.

Mivel úgy gondoltam, sok pillanatot elszúrtam, amikor elment valahova, mindig szorongtam, hogy most fog megismerni valakit, akivel majd ráeszmél, velem nem jó, ha pedig nem vagyunk együtt (pl. amikor nélküle utazom haza a családomhoz), mintha minden jót és szorosat elfelejtenék, ami köztünk van, és azon aggódom, ez neki nem jelent semmit, ez múlandó, bármikor vége lehet.

Később pedig teljesen belelovaltam magam, hogy ő érdeklődik más iránt (egyszer amikor mutatott valamit a telefonján, leugrott egy üzenet egy honfitársa lánytól, akiről soha nem beszélt. Azt mondta, egy focis csoportban ismerte meg facebookon, a lány ismeri a barátját, így amikor a lány bejelölte, ő elfogadta, és néha ha osztott meg ő/a lány sztorit, ami kölcsönösen érdekes volt számukra - foci, idézet stb. -, akkor arról váltottak pár mondatot. Ahelyett, hogy ezt elhittem volna, azon gondolkodtam, mi van, ha tetszik neki/majd belé is belészeret, és több magyarázat után is vissza-vissza tért a félelmem, amivel folyamatosan mérgeztem a kapcsolatot - hiába mondta, hogy soha nem találkozott vele élőben, és hogy vele nem úgy beszélt, mint velem - minden egyes nap -, csak amikor sztorira kommentelt).

Mondani általában nem mondom, ha belül valami zaklat, ő szokta látni rajtam, aztán persze ha rákérdez, kibukik belőlem. Utána ismét megbánom, hogy megint elrontom a hangulatot, jön a bűntudat, aztán minden újra oké, majd megint ráparázok, hogy lehet még mindig velem mindezek ellenére, előbb-utóbb úgyis talál majd jobbat.

Tudom, egy idióta nőszemélynek tűnhetek, és nem tagadom, ez az oldalam borzasztó. De tudom, hogy közben törődésben stb. jó partner vagyok, bármit csinálok, mindig a fejemben jár, igyekszem megkönnyíteni neki a dolgokat (leszámítva persze azt, hogy a folyamatos hülyeségemmel kínzom), támogatom. Ő is ezt mondja, és azt, minden jó lenne, ha ezeket a felesleges gondolatokat és érzéseket magam mögött tudnám hagyni. Ekkor megkönnyebülök, de a folyamatos bűntudat, hogy mennyivel jobb is lehettem volna korábban, mennyi alkalommal adhattam volna az igazi (felszabadult) oldalamat, két fal közé szorít. Úgy érzem, nincs hátra és nincs előre.