Őrült gondolat, képzelgés lehet az részemről, hogy a párom nem örül a gyógyulásomnak?

Nagyjából egy éve súlyosan megbetegedtem, idegrendszeri gyulladásom volt, kockázatos volt, hogy mozgássérült, katéteres leszek egy életre, nem lehetett tudni a kilátásokat. De meggyógyultam majdnem 100%-ban, és nem találták meg az okát annak, hogy az történt velem, ami. Ez egyrészt ijesztő, másrészt viszont kizártak egy rahedli krónikus betegséget, ami szóbajöhetett.

A gyógyulásom számomra egy egzisztenciális megújulást is jelent, sokkal jobban értékelem az életem, és sokkal jobban el tudok merülni abban, amim van. Nagyobb vágyam van kimenni az erdőbe és csukott szemmel beleszippantani a levegőbe, nagyobb vágyam van világot látni, gyönyörködni a szépben, és a sportot is sokkal jobban élvezem, amióta megtapasztaltam azt, hogy milyen érzés lenne nem tudni még járni sem. Minden nap eljárok futni, és heti 3x kondizom is.

A párom ezt az egészet nem nézi jó szemmel, és olyanokat mond, hogy mivel elkényeztettek kicsi koromban, nem fogom fel a súlyát annak, ami történt, nem foglalkozom azzal, hogy visszatérhet bármikor a betegség, és azzal másokra utalom magam, hanem én önző módon akarok magamnak mindent az életben, és inkább homokba dugom a fejem. Egyáltalán nem aggodalom sugárzik róla, hanem rosszindulatot sejtek. Olyanokat is mond, hogy nem az én hibám, mert a társadalom azt neveli belém, hogy nőként nekem minden jár, és nem kell tudomást vennem a kockázatokról, azt majd az orvosok meg a mellettem lévő férfi (ő) vállalja helyettem. De hogy én fogjam fel, hogy ez nem helyes. Ahányszor jól érzem magam, ő mindent megtesz, hogy letörjön. Amikor mondom, hogy jól esett az edzés, jól elfáradtam, akkor rögtön olyannal jön, hogy 2 nappal a betegségem kezdete előtt is edzettem, ki tudja, mennyi köze van hozzá, és ő soha többé nem terhelné így magát a helyemben. Meg hasonlók. Durva stílusban közölte azt is, hogy szinte már-már erkölcstelen szinten felelőtlen dolog lenne, ha természetes úton szeretnék saját gyereket.

Jól érzem, hogy egyszerűen nem örül a gyógyulásomnak, és irritálja őt, hogy inkább megerősített ez az egész, és nem letört és megpuhított? Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy csak aggódik, félt, és megviselte őt is a betegségem, de sokszor azt érzem, hogy már ez túlmegy ezen, konkrétan gyűlölködik, csipetnyi nőgyűlölet is előjön, amit előtte amúgy soha nem tapasztaltam.

25/N