Megosztja velem a problémáit, ami pozitív, de erre úgy is reagálok, hogy én is megosztom vele az enyémeimet, ám ez már őt zavarja. Most ez önzés vagy hogyan gondoljak rá?

Ugye kétféle problémája van: megoldható és megoldhatatlan. Megoldható pl. a lakhatása (lakótársaival van baja), de nem akarja megoldani, pl. költözzön el, hát nem akar elköltözni. Megoldhatatlan a családi ügye, abban nehéz segíteni, és azért pszichológus nem vagyok, bár tudom, hogy egy kapcsolatban mindennek is kellene lennie a férfinak.

Aztán felbátorodtam, hogy mennyire tetszik, hogy ilyen őszinte velem, nem csak tőmondatokban válaszol, ha írok valamit, mint mások (kedvencem: "Értem"), ezért gondoltam, akkor én is ilyen őszinte, lelkemet kiadó leszek, és akkor mesélek magamról, a bajaimról.

De kiderül, hogy nem igazán érdekli. A legérdekesebb az volt, mikor elmeséltem egy sztorit, és eltűnt, nem írt többé. Kiderült, hogy elolvasta a történetem, és rosszul lett tőle! Csak azért, mert nekem rossz volt (valami múltbeli sztorit mondtam el, már nem emlékszem), átérezte, amit olvasott, és nem azért lett rosszul, mert neki rossz valami az életében, vagy mondjuk 1-est kapott az iskolában, meghalt a macskája, covid-os lett, akármi, hanem attól, hogy beleélte magát a történetembe.

Én látom rosszul, hogy ha ő megoszt velem nehézségeket, akkor én is tehetek így, vagy ő a hunyó ebben a sztoriban?