“Normális” ahogyan a párom viselkedik a kapcsolatunkban?

Ez az első párkapcsolatom, a (már) vőlegényemmel 5 éve vagyunk együtt, én 17 éves voltam, amikor összejöttünk. Alapjáraton jól megvagyunk, viszont vannak dolgok vele kapcsolatban, amiket nehéz elfogadni, pedig tudom, hogy már nem nagyon fog megváltozni (és nyilván nem is várhatom el tőle). Igazából külső véleményre lennék kíváncsi, hogy érdemes-e vajon együtt maradnom-e vele. Tudom-tudom, erre a kérdésre csak saját magam találhatom meg a választ, inkább csak úgymond kiírom magamból a dolgot, hátha magamnak is segítek ezzel ilyen formában (aztán kitudja lehet, hogy valaki nagyon hasonló helyzetben van/volt és tud majd jó tanácsot adni)

Szóval, mint már mondtam, elég jó a kapcsolatunk, hasonló az ízlésünk, a terveink is a jövőre nézve, mindketten nagyon hűséges típusok vagyunk, jó a szex, sok közös, minőségi programot csinálunk stb.

Egy dolog viszonyt nekem rettentően hiányzik. A mély, érzelmes beszélgetések. Úgy érzem, ilyen szempontból én sokkal inkább kifejezőbb vagyok, mindent megosztok vele. Az mondjuk hozzá tartozik a dologhoz, hogy nekem vannak sajnos mentális problémáim, pl. erős önbizalomhiányom van, és szorongó kötődő vagyok (régebben jártam is emiatt pszichológushoz).. és ezekről a dolgokról gyakran beszélek is neki. Nagyon gyakran. Minden egyes érzelmemről beszámolok neki, sokat sírok is… Amit ő néha nehezen kezel. Meghallgatt ugyan, de annyira látom rajta, hogy egyáltalán nem ért engem… kicsit sem azonosul velrm és ugyan próbál vigasztalni, puszilgat ilyenkor stb, de sajnos valahogy sosem tud olyat mondani, amitől tényleg megnyugodnék. Néha kicsit elbagatellizálja a problémáimat. Amire én ideges leszek, így gyakran ezek a beszélgetések veszekedésbe csapnak át. Fura számomra, hogy őt az 5 év alatt szinte sosem láttam hasonlóan viselkedni, pl. egyetlenegyszer sem volt féltékeny (nem úgy, mint én…) tudom ez lenne a normális, hiszen nem adtam rá okot, de hogy egyszer sem?? Illetve egy hónapra szakítottunk a kapcsolatunk 2. évében, vagyis ő velem, de aztán végül ő kezdeményezte, hogy újból összejöjjünk…. de az is olyan furi volt. Egyszer sem mondta utána, hogy megviselte volna a dolog, nem úgy mint én, aki kb meg akart halni abban az 1 hónapban…

Sokszor olyan érzelemmentes (pl a szülei válásáról is mindig teljesen tárgyilagosan beszél), amit én nem tudok hova tenni.

Más módokon viszont nagyon is kimutatja, hogy szeret, sok ajándékot vesz, randikat szervez, ölelget, puszilgat (bár én még így is jóval bújósabb vagyok nála) A bökkenő csak az, hogy nekem az elsődleges szeretetnyelvem az egyértelműen az elismerő szavak. Állandóan, mélységesen vágyom a megerősítésre. Én lennék a legboldogabb lány a világon, ha csak egyszer az életben kifejezné hosszan, mélyen, a szemembe nézve, tényleg csak rámfigyelve, hogy mit érez irántam.

Milyennek látott pl az első találkozáskor? Ezeket persze megszoktam tőle kérdezni, de sajnos sosem vagyok “elégedett” a válaszaival, mindig nagy szavakra vágyom. Persze szokott dicsérni, de főleg a külsőmet, az alakomat… rengegetszer mondja, hogy szeret, talán túl sokszor is. Mivel gyakran csak úgy megszokásból odamondja, de közben nem is néz a szemembe, értitek…

Nem tudom, hogy nekem kéne vajon elfogadnom végre őt ilyennek, és elnyomni úgymond ezt az oldalamat, vagy azért ő is tehetne a dologért? Nyilván én ezerszer elmondtam neki ezt a dolgot, ő pedig mindig azt mondja, hogy azon lesz, hogy jobban kifejezze magát, de nem igazán látok változást, sőt…

Eléggé félek attól, hogy mi lesz, ha később megbánom azt, hogy sosem éltem meg igazi mély, számomra érzelmileg is kielégítő szerelmet az életem során? Vagy mi van, ha számomra ez elengedhetetlen része annak, hogy szerelmes tudjak maradni? Sajnos az utóbbi időben emiatt elkezdtem kételkedni az iránta való érzett szerelmemmel kapcsolatban, de őt ez sem nagyon viselte meg, lerendezte annyival, hogy részéről minden a régi, ő továbbra is szeret, jó neki így.

Megéri feladni egy jól műkődő kapcsolatot csak azért mert az egyik fél nem bánik jól a szavakkal (a másik meg túl érzelmes)?

A végére még hozzátenném, hogy nála kevésbé toxikusabb fiúval sosem találkoztam, fontos neki a szex, de más dolgok is, egyetlenegyszer sem bántott meg szándékosan, a veszekedéseket sajnos szinte mindig én kezdeményeztem… ja és egy elég intelligens, munkájában sikeres fiúról van szó (tehát más, komoly témákról lehet vele beszélni, csak érzelmekről nem)

Főleg a többi fiúhoz szólnék, ti is hasonlóak vagytok? Ez csak a nemek közti különbséget jelenti, csak én nem vagyok vele tisztában, mivel ez az első kapcsolatom (és neki is?)

Köszönöm, ha elolvastad.

Én L/22, barátom F/26