Sok év egyedül lét után tényleg ennyire nehéz egy párkapcsolat?

Sziasztok! 26 éves vagyok az elmúlt öt évben szingli voltam viszont két hónapja jött az életembe egy barátnő. Az elején rettentően lelkes voltam kb. egy hétig voltunk együtt és miattam kellett távkapcsolatban élnünk egészen vasárnapig. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot és napi szinten 4-5 órát beszéltünk hívásban illetve videó hívásban. A vége felé már kicsit megmondom őszintén, hogy belefásultam sokszor megfojtva éreztem magam viszont közben ugyanúgy magányos is voltam. most mióta hazajöttem fura dolog, hogy éjjel-nappal velem akar lenni. Én alapból olyan ember vagyok akinek kell a privát szféra illetve mivel hosszú éveken keresztül nem volt senkim ezért kialakítottam magamnak egy kis világot. Megmondom őszintén fura az, hogy most már rajtam kívül mással is kell foglalkoznom. Ugyanakkor itt van az is, hogy feladtam a kinti munkám azért, hogy hazajöjjek. Tehát a biztosat a bizonytalanra cseréltem. Amióta hazajöttem csak fekszem a lakásban és nem megyek semerre. Mikor szabadságra jöttem akkor is ez volt, hogy az első pár hétben mintha nem találtam volna a helyem és be voltam zárkózva. Közben üresnek is érzem magam szóval arra gondoltam, hogy a kinti magány és egyedül lét illetve a rövid idő alatt bekövetkezett rengeteg változás hatására vissza csúsztam a depresszióba amiben régen is szenvedtem (diagnosztizáltan , nem divat depis voltam). Úgy érzem sokszor, hogy nincs szükségem senkire viszont ha arra gondolok, hogy a barátnőmmel véget ér akkor rettentő rossz érzés fog el. Mivel ő olyan nő akire egész eddig vártam. Most pedig mintha nem tudnám értékelni. Közben rettentő rossz és barbár családi környezetben nőttem fel(ezeket mind érzelmi téren értettem) . Talán ez is kihatással lehet a mostani életemre és párkapcsolatomra. talán még hét éves koromban mondta édesanyám azt, hogy szeret. Apám alig volt otthon (kamionozott) őtőle soha nem kaptam egy szép szót. Dicsérni soha nem dicsérték mindig leszóltak. Illetve bármibe bele akartam vágni azt ők hülyeségnek tartották és lebeszéltek róla. A környezetet amiben felnőttem mindig is körül Lengte a mérhetetlen negatívitás illetve elnyomott Frusztráció és feszültség. Úgy érzem egy érzelmi roncs vagyok. Közben pedig minden apróság vérig tud sérteni és bevallom ennyi idősen nem kell sok, hogy úgy meg bántsanak, hogy sírás közeli állapotba kerüljek vagy el is sírjam magam . Érdemes lenne egy szakembert felkeresni? Mert ha belegondolok igazán soha életemben nem Éreztem magam boldognak.