Szerintetek ujra lehet probalni egy mentalisan beteg emberrel a kapcsolatot, ha rendesen jar szakemberhez es a gyogyszerek miatt tunetmentes?

Én nem ítélem el azt aki mentális betegséggel küzd.

Viszont még egészséges pszichével rendelkező emberek sem erőltethetik rá magukat a másikra, ha az nem akarja.

Valószínűnek tartom, hogy a kérdezőnek is azért mondta azt az exe, hogy tegye rendbe magát, mert időt akart nyerni, hogy ne kelljen megbántania a kérdezőt (a mentális állapota miatt) szemtől szemben. Ha nagyon akarta volna, akkor a betegséggel együtt is elfogadta volna a kérdezőt és a gyógykezelés alatt is mellette állt volna. De ő nem akarta, csak nem akarta ezt a szemébe mondani.

Az meg mindig benne van a pakliban, hogy ez idő alatt találni fog magának egy másik párt, vagy megtetszik neki valaki, ezért nem sok értelmét látnám a "visszakönyörgésnek". Ha fontos lenne az exének, akkor már jött volna, érdeklődött volna hogy érzi magát a kérdező stb. A tettek számítanak, nem a szöveg!

#11: A bipoláris zavar ugyan nem gyógyítható, mégis van reális esély gyógyszerekkel a tartós tünetmentesség elérésére. Nagyon hatékony hangulatstabilizáló gyógyszerek léteznek.

Én a kérdezőt arra biztatnám, hogy ha tényleg tartósan stabilizálódott az állapota, nyugodtan ismerkedjen, keressen társat. Ha kialakul egy kezdeti kölcsönös szimpátia, akkor pedig árulja el a társjelöltnek a betegségét. Így korrekt a dolog. Nyilván lesz, aki ezt nem fogja tudni elfogadni, de lesz olyan is, aki igen. Én személy szerint ismertem is olyan férj-feleséget, ahol a feleségnek bipoláris zavara volt. Ez nem tesz valakit feltétlenül párkapcsolatra alkalmatlanná.

Akik itt előítéletről meg nemelfogadásról osztják az észt gondolom soha nem voltak kapcsolatban mentális beteg emberrel. Vagy éppen mentális betegként nem érzik mennyire nyomasztó és rémálomszerű egy ilyen dolog.

Nem, nem előítélet hanem TAPASZTALAT. Tudod a kettő nem ugyanaz. És attól hogy te nem érzed borzasztónak ezt a dolgot betegként, egy egészséges embernek még lehet borzasztó. A kérdező is folymatosan mártírkodik, nem érzi át mennyire nyomasztó és energiaölő egy ilyen kapcsolat.

Persze lehet fröcsögni, meg gyógyszereket szedni, de akkor is olyan hullámvölgyek vannak, amiket egy mentálisan ép ember nem vagy csak nehezen visel el. És valljuk be, ki akarná magát tönkretenni más miatt?

Na ugye...

De most attól, mert neked rossz tapasztalatod volt valakivel, nem feltétlenül lesz másnak is rossz. Eleve nincs két egyforma ember, van aki könnyebben veszi az akadályokat egy mentális beteg emberrel, van aki nehezebben. Illetve nyilván attól is függ, hogy milyen típusú betegség, illetve mennyire súlyos betegség. A kérdezőnek van egy diagnózisa, de nem minden egyes bipoláris ugyan olyan. Ennyi erővel senkinek se legyen párja, aki valamilyen betegséggel küzd, mert pl egy cukorbeteg emberrel is lehet k*rva nehéz az élet, aztán mégse hallok olyat, hogy azért nem ismerkedek valakivel, mert az illető cukros. Igenis stigma mentális betegnek lenni, és nagyon kis kivételtől eltekintve képesek normális kapcsolatot kialakítani, természetesen sokkal nagyobb erőbedobással kell csinálniuk, mint egy,,normál" embernek. Illetve a kérdezőnek van diagnózisa, viszont biztos vagyok benne, hogy sokkal több ember küzd valamilyen mentális problémával, csak nincs róla papírja. Őket mégsem utasítja el kapásból a társadalom.

Abban viszont egyet tudok érteni, hogy ehhez az emberhez ne menj vissza! Ha igazán fontos lettél volna neki, akkor nem dob el téged, csak ezért mert problémáid vannak, hanem támogat. Undorító szerintem az hogy így nem kellesz, sem támogatlak, de ha esetleg megjavulsz, akkor számításba veszlek. És tapasztaltból beszélek, ugyanis volt komoly szervi eredetű betegségem is az elmúlt években, amit egy hatalmas adag depresszió követett, öngyilkos gondolatokkal. A párom VÉGIG mellettem állt, pedig biztosan nem volt könnyű neki. De mindig összekapart a földről, eljött velem orvosokhoz, támogatott,es meggyógyultam. Erről szól egy igazi kapcsolat.

#16: Nem olvastad el rendesen, amit írtam. Egy szóval sem állítottam, hogy mindig lehetséges vagy könnyű egy lelkibeteg emberrel harmonikus kapcsolatban élni. Azt írtam, hogy a lelkibetegségek egy jelentős része ma már vagy teljesen és véglegesen meggyógyítható, vagy legalább gyógyszerekkel tünetmentessé tehető. Az tehát a tudatlanság és az előítélet, hogy ezek az emberek SOHA, még a kezelés után sem lesznek párkapcsolatra alkalmasak. Ez ma már nem valami, egész életre szóló sorscsapás, mint régen volt. Az agy is egy szervünk, mint a gyomrunk és a vesénk, ami megbetegedhet, és amire jelenleg már hatékony pszichiátriai gyógyszerek egész arzenálja rendelkezésre áll. Még egyszer mondom: jelenleg már oda jutottunk, hogy a pszichiátriai betegségek többsége kikezelhető vagy tünetmentessé tehető. Ez az, ami még nem ment át a köztudatba. Az előítéletesség abból a nem túl távoli múltból fakad, amikor néhány nyugtatón és a sokkterápián kívül gyakorlatilag nem volt eszköztára az orvostudománynak a pszichiátriai betegségekre. Az első hatékony antidepresszívumok, a monoamin-oxidáz inhibitorok az 1950-es években jelentek meg. Ma már az engedélyezett pszichiátriai gyógyszerek száma 200 fölött van, és további több, mint 100 van fejlesztés alatt, kísérleti stádiumban, amelyek többségéből egy-két évtizeden belül, a hatékonyság igazolásával, engedélyezett gyógyszer lesz. A gyógyulás vagy tünetmenesség jelenleg is már egészen jó esélyei tehát egyre csak növekednek. A skizofrénia például, amely néhány évtizede még teljesen reménytelen kilátásokat ígérő diagnózis volt, modern antipszichotikumokkal ma már meglepően jól kezelhető: a páciensek 60%-a gyakorlatilag tünetmentessé tehető. A pszichiátriának ez a hatalmas fejlődése nem ment még át a köztudatba.

Mindettől a hibás közhiedelemtől eltekintve van még egy általános probléma is abban, ahogy az emberek döntő többsége az emberi kapcsolataikat felfogja. Az erősödő individualizmus korában egyre inkább szinte mindenki azzal a szemszöggel keres és választ barátot és társat, hogy az illető milyen örömöket nyújt neki. Más szóval azt gondolja, hogy nekem ezek és ezek az igényeim, ezek kielégítésére keresek társat és barátot. Ez a fajta "szeretet" körülbelül olyan, mint a csokoládé "szeretete": a másik félből nyert élvezeten alapszik. Ha egy párkapcsolatban mindkét fél a személyesen nyert előnyök alapján választotta a másikat, akkor az a párkapcsolat lényegében egy feltételes üzlet: én adom ezt és ezt neked, s te cserébe ezt és ezt adod nekem. Amint valamelyik fél nem akar vagy nem tud az elvárásoknak megfelelően adni, az üzlet felborul. Ezért van annyi válás. Sajnos egyre kevesebben fogják fel az életüket küldetésként, feladatként. Az a kevés ember, aki így éli az életét, aszerint keres társat és barátot, hogy kinek tud a szeretetéből adni, ki az, akinek az életét teljesebbé tehetné. Az igazi szeretet nem üzlet, hanem önként vállalt feladat.

Nekem nem mindegy, milyen betegségről beszélünk - tudom, felszínes vagyok ilyen téren. De volt olyan távoli rokonom, aki pl. skizofrén volt, és amikor épp rájött az ötperc, és mégse szedte tovább a gyógyszereit, olyan dolgokat művelt (ön- és közveszélyes, rendőrségi ügy lett belőle... konkrét nem írok le, mert elég meredek és nem egy hétköznapi dolog, nem akarom, hogy lenyomozható legyek), hogy félnék egy ilyen emberrel (újra) összejönni, mert mindig ott van a levegőben az, hogy mi van, ha a gyógyszerek már nem hatnak, mi van, ha közben úgy dönt, hogy már nem akarja magát gyógyszerrel tömni.

Olyannal szerintem megpróbálnám, akinek olyan mentális betegsége van, aminek a hatása ennél kevésbé extrém... max. ha olyan szinte visszaesik, és nekem nem szimpatikus, akkor szakítok velemegint, és addig sem lóg a levegőben az, hogy milyen bajom eshet, ha visszaesik az illető (akár az egészségemben / fizikai jólétemben, akár a jóhíremben).