Van itt olyan, akinek tanár a felesége / férje?

Ha igen, tapasztalnak olyat, hogy a tanár házastárs hajlamos otthonra is hazavinni a munkahelyi attitűdjét?

Mire gondolok?

Például anélkül, hogy észrevenné, hogy a másik nem gyerek, nem kér a "megmondásaiból", nem kell nevelni, sem irányítani, csupán annyit szeretne, ha nem kotyognának bele folyton abba, amit csinál, gondol, ahogyan él (főleg, ha azzal senkinek sem árt) vagy, hogy legalább egy darab szájbatekert mondatot amibe belekezdett elmondhasson közbevágás, kéretlen beleokoskodás, kotnyeleskedés nélkül. Vagy egyáltalán, hogy végighallgassa a másik anélkül, hogy párhuzamosan kezdene beszélni. (Ilyenkor, ha nem hallgatok el, beáll a stacionárius állapot, melyben ketten beszélünk egyszerre.)

Vagy például míg az ember nem szól bele abba, hogy a másik mit, hogyan csinál, mert felfogja, hogy neki így megy és kész, s az csak rontana a dolgon, ha nekiállna a saját képére formálni (erőszakolni) a másikat, hogy az a szerinte egyetlen üdvözítő módon éljen, addig a pedagógus házastárs (nem mondom nyilván, hogy az összes(!)) mindenbe, de tényleg mindenbe beleszövegel, miközben permanensen rátelepszik a házastársára.

Aztán, amikor az ember logikusan kifejti, hogy ezzel mi a gond (0. pontban az, hogy ez így világosan mutatja, hogy nincs egyenrangú félként kezelve a kapcsolatban), akkor - mintha el sem hangzott volna a magyarázat - rákérdez, hogy "most mi a bajod?"....

És amikor (a sokadik) ilyentől már agyf@szt kap az amber, akkor meg ugye ő lesz "idegbetegnek" aposztrofálva. Persze, ha "beismerem", hogy minden (is) az én hibám, stb, akkor legott nagyon kedvessé válik.

De kezdek nagyon eltérni az eredeti kérdéstől, melynek explicite az volt a célja, hogy megtudjam, szorít - e másokat is ilyen cipő, implicite pedig arra irányult, hogy megkérdezzem, mit lehet ilyenkor csinálni.