Úgy érzem egyre jobban undorodom a páromtól...mi a baj?

Hm.. Én téged sem értelek, miért viseled ezt el, kicsit megalázó.

Ismerősi körből hallottam elég hasonló történetet, ugyanez volt a szitu..

Ők mondjuk szét is mentek azóta.

De azóta sem értem se a csávót (no comment ugye..) , se a csajt, aki lemegy cselédeskedni és kiszolgáló személyzetbe önként. Ez valahogy nem egészséges..

16

Egyáltalán nem biztos, hogy kamu, mivel írtam én is, hogy én is hallottam hasonló szituról már a saját környezetemből.. Létezik ekkora pharaszt hidd el.. :D

De ilyenkor aki benne van, a lány is kvázi élvezi, hogy "gondoskodhat" meg elláthatja a másikat. Én azt láttam, hogy kvázi a pasinak a csaj egy anyapótlék, kiszolgálja - az egyébként életképetlen- srácot, aki inkább kapcsolatfüggő.

A csaj személyisége meg pont olyan, aki örömmel beleáll és kiszolgálja, ellátja kvázi a gyereket (nem férfit, mert ez nem az). Aztán hogy ebbe a kapcsolatba hol a szerelem, szenvedély, a nő meg a férfi... hát nagyon jó kérdés.

Szóval létezik ilyen elcseszett szitu, de aki benne van, egyik sem egészséges. Én pl biztos nme tűrném a lány helyében, ha tudom, hogy ez kanos este, akkor a.) vagy nem megyek le, b.) ha lemegyek akkor nem személyzetnek, hanem szültam volna 1-2-nek aki ráért, - beleértve a kedves barátomat is, hogy legyen kedves kivenni a részét a dolgokból. De pláne nem hordozgatom el a cuccait, most komolyan még keze sincs, hogy kivigye??

A barátod pótanyut lát benned, és ha még nem mentetek szét, akkor te sem állsz túl egészségesen a kapcsolathoz..

Őszintén, miért kell valakinek hagyni magát alárendelő helyzetbe tenni? Nem kell ennyire kényszeresen ám megfelelni.

U.I: egyébként engem is bírnak a párom haverjai, tök jól elszoktunk dumálni, dicsérnek is előttem is, mögöttem is. Voltam én is már több olyan összejövetelükön, ahol én voltam egyedül csaj, mert a többi nem érezte volna jól magát.

De nem cselédeskedtem egyik helyett meg után sem soha. Mondjuk az én párom lett volna az első, aki leállít ha ha ilyen eszembe is jutott volna, az is igaz, és szól, hogy üljek le, jöjjek velük szórakozni..

#19 Segítek neked abban, hogy megértsd egy kicsit az ilyen helyzeteket.

Az apámról szinte semmi jó emlékem sincs, rossz viszont annál inkább. Alkoholizmus, lelki és testi bántalmazás, majd csenddel büntetés váltották egymást egész gyermekkoromban. Igazi nárcisztikus ember volt, aki mindig elérte, hogy egy-egy verés után még anyám könyörögjön bocsánatért. Igen, 41 éves létemre már számomra is érthetetlen, hogy miért tűrte mindezt 30 éven át.

Viszont mivel egész gyermekkoromban ezt láttam, tudat alatt pontosan ilyen párt választottam magam mellé. Mire felismertem, hogy pontosan ugyanazokat a sémákat másolom le, mint anyám, eltelt 6 év. Ekkor elkezdtem figyelni a saját viselkedésemet és megérteni, hogy miért viselek el bizonyos dolgokat. Lassan kezdett világossá válni minden és kezdtem kívülről látni a kapcsolatomat. Hosszú időbe telt, de meg mertem hozni a döntést, hogy új életet kezdjek. A legnehezebb időszak ekkor kezdődött, hiszen a bántalmazás egyre durvább lett, félt, hogy ha elmegyek, nem lesz ki felett uralkodni / nyomást gyakorolni. Mindent bevetett, öngyilkossággal fenyegetőzött, többször megvert úgy, hogy a legváratlanabb helyeken támadt rám. (Már nem éltem nála, de folyton kifigyelt/követett)

Nagyjából egy évig kellett még rettegnem tőle, majd szerencsére talált magának egy másik nőt (csak a nőt sajnáltam).

Ezután évekig tartó önismereti tanulásba kezdtem. Nagyon sok szakembernél jártam, rengeteget olvastam a mérgező szülőkről. Nálam még az is óriási lelki terhet jelentett, hogy anyám azt mondta, azért nem vált el apámtól, mert négy éves koromban azt mondtam, hogy nem akarom, hogy elváljanak. Gyakorlatilag az évtizedeken át tartó testi/lelki terrort egy mondattal átrakta rám, mint lelki terhet.

Nagyon sok idő kellett, míg felfogtam, hogy bár nem tudatosan, de pontosan azt az életutat másoltam le magamnak, amit anyám élt meg apám mellett. Onnantól fogva sokkal erősebb voltam lelkileg és tudtam, hogy mi az, amit nem fogok megengedni egy kapcsolatban a másik félnek. Sok időbe telt, de így sikerült végül megtalálnom azt a társat, aki 7 éve maximálsan egyenrangú társaként szeret és nem gondolja azt, hogy neki alanyi jogon járnak bizonyos dolgok, amiket én köteles vagyok megtenni.

Ha most visszagondolok a 20 évvel ezelőtti önmagamra, szánalmat érzek és sokszor bennem is felmerül a kérdés, hogy miért hagytam mindazt, ami megtörtént velem? Viszont ugyanakkor büszke is vagyok magamra, amiért felismertem mindennek az okát és tettem azért, hogy boldog lehessek.

Tudom, hogy sokszor érthetetlen, miért tűrnek emberek olyan dolgokat, amiket egy átlag ember nem tart normálisnak, de hidd el, minden élet más és más, mindenkire másként hatnak dolgok. Sokszor hallom vagy olvasom kommentben cikkek alatt, hogy "nekem is szar gyerekkorom volt, mégsem lettem lelki nyomorék". A baj csak az, hogy ezek az emberek nem értik meg, hogy ahány ember fan a Földön, annyiféleképpen hatnak ránk dolgok. Van, aki erős és azonnal felül tud kerekedni a problémákon, de van, aki akár egész életet áldozatként él le, mert nem jut el a felismerésig, hogy a boldogságért bizony dolgozni kell, elsősorban magunkon.

Sokkal jobb lenne a világ, ha nem ítélkeznének az emberek zsigerből, inkább megpróbálnák megérteni, hogy mind mások vagyunk, nem gyártószalagról érkeztünk erre a világra.