Megfelelési kényszer miatt már annak örülök ha nincs nálam a párom. Hogyan javitsak magamon?

Ha egyutt vagyunk (amikor csak tud állandoan nálam van), soha nem merek pihizni (amikor tehetném),vagy netezni vagy ilyenek, mert ledegradál netfűggonek meg lustának, igy mellette állandoan sürgök forgok a konyhában takaritok tornázom vagy ügyintézek, karrieren agyalok, pályázok fentebb stb, meg ugy teszek mint aki "él".

Ha csak lepiheneknmeg szexet akarna, tehát akkor is "pattognom kell" (őt " szolgálni")más az ha en is akarom, de az ritka.

Egy nagytakaritás után pl a hátam kozepére se kívánom. Vagy munka után ejszaka alvás helyett sem, utálom hogy hajnal 1-2-től aludhatok csak. De ez a része most nem is erdekel.

Hanem ott tartok az egesszel mintha elrontaná az egész életem. Ugyanis ha végre nincs nálam, a sok elnyomás miatt csak azt érzem hogy végre netezhetek pihenhetek nem kell csinalnom SEMMIT végre.

És ez belehajszol egy nezfüggésbe mert már munkahelyen is inkabb netezem mert akkor van csak ÉNidőm a barátomtol, mert csak akkor nincs velem joformán, ha dolgozom.

Ezért nemhogy karriert nem építek de egyenesen ki is rugatom magam lassan, de még ennek örülök is titokban, hogy akkor lesz szabadidőm VÉGRE, mig ő dolgozik.

Nem mondhatok neki olyat hogy a nyakamon van, megfulladok, mert mások ráadásul még együtt is élnek, EZ lenne a normális. Azaz elvileg en vagyok a nem normalis akinek már ez is sok, hogy akarok en igy osszekoltozni akkor?

Ma dolgozik es ahelyett hogy az utolso szabadnapom munka elott hatekonyan edzve, vagy strandolva vagy takarítva, vagy barátokkal telne el NETEZEK csak. Mert a barátom elott ugyis tilos alapon.