Hogyan értessem meg a barátnőmmel, hogy nekem úgy tetszik ahogy van és nem kell változtatnia magán és nem kell megfelelési kényszernek lennie?

javítás: "nem tudja elfogadni hogy nekem tetszhet ő így is, hogy nem tökéletesen feszes a hasa meg hasonlók, akkor az egyáltalán nem gáz" *

én ezt teszem, állandóan mondogatom hogy mennyire szép (és komolyan is gondolom, másképp aligha kezdek el vele találkozgatni, elsőre mindenki a külsőt figyeli), de ő szinte kiröhög ilyenkor, azt hiszi csak úgy mondom... valaki beleültette a fülébe régebben ezt a kényszert, hogy neki tökéletesnek kell lennie...

nem akarom megváltoztatni a szemléletét, ne érts félre. de azért annyira van szemem hogy megmondjam, hogyan néz ki. nőies alakja van, de van 1 nagyon kicsi, tényleg minimálisan kevés "felesleg", vagyis úgy mondjam, van 1 kicsit amit foghatok rajta és ez így jó. de ezzel ő úgy van, hogy emiatt ő szerinte ronda és még a strandra se mer eljönni! mert attól fél, hogy az emberek azt gondolják róla, hogy úristen, hogy néz ki... pedig sok ember megirigyelhetné az ő alakját. ezt mondtam neki, és ezt válaszolta: még én is véleményt alkotok másról, hogy hozzá hasonlítom. ettől fél ő is, hogy mások véleményt alkotnak róla és negatívan. a pozitív dicséretet nem fogadja el a szeretteitől, mert szerinte én, anyukája vagy a barátai elfogultak és nem látják jól. bezzeg az idegenebb emberek véleményét egyből elfogadja, ami negatív... ezt nem tudom kiszedni a fejéből, hogy az én véleményemet képtelen elfogadni, mert én elfogultan látom a dolgokat szerinte, meg az anyukája meg a barátai... és ez nekem fáj, mert én őt szeretem és nem azt érdemli, hogy bebeszélje magának, hogy mások szarnak látják őt és csak a negatívat fogadja el.