A mély pontokon normális az hogy legszivesebben meghalnék? 27f

"Ha padlón vagy, vagyél fel onnan valamit! "

A halál nem válasz, és nem megoldás.

Egyszerűen a megfutamodás. Ha megölöd magad, akkor egy csomó ember szívében haragot gerjesztesz. Nem éri meg.

Inkább próbálj felállni, válts munkahelyet, lakóhelyet,

ha rossz kapcsolatod van, akkor zárd le, ha nincs, akkor keresgélj, járj emberek közé, tanulj nyelvet, olvass, sportolj!

Minden ember értékes:minden élet megfizethetetlenül drága,

mert csak egy adatott belőle mindenkinek.

Igen, normális. Idővel majd nem lesz rajtad ez a szörnyű érzés.

Én is voltam így, de miközben jöttem ki a mélyből, lazábban vettem az ilyen dolgokat. Úgy voltam vele, hogy ha nem jön össze valami, nem baj: én megtettem, amit tudtam. Lehet, hogy most számodra ennek nincs értelme, Kérdező, de biztosan lesz olyan időszak, amikor könnyedén, tisztán átlátod majd a dolgaidat. :) És így lesz a laza az egész.

A lényeg, hogy ne gondold azt magadról, hogy különleges vagy, hogy kitűnsz a többi ember közül, ne várj el magadtól mindent. Nem kell tökéletesnek lenned.

És ne kényszerítsd magad arra sem, hogy lazán vedd a dolgot a továbbiakban. Majd jön magától. ;) Addig is csináld azt, amit szeretsz :)

Igazából nem tudok a kérdésre válaszolni, mert hasonló szituációban vagyok. Így nem is írtam ki külön kérdést.

Természetesen végigolvastam az előző kommenteket, mert hisz azok nekem is szólnak.

A kérdezőhöz hasonlóan én sem akarok az önsajnálat csapdájába esni, de annyira pocsékul éreztem magam ma délután, hogy elhatároztam, ki kell írni magamból. Talán, egy kicsit megkönnyebbülök.

Ami miatt nem látom az értelmét az életemnek, az többek között az, hogy 30.-án már 33 éves leszek és soha, de soha nem jött össze egy barátnő, sosem jártam senkivel. Azt sem tudom, mi a szex. Az elején leszögezem, nem vagyok bi,-homo,-transz és aszexuális sem. Érdekelnek a nők, de nem volt sikerem náluk. Szoktam önkielégíteni, de az utóbbi időben próbálom kerülni, mert elélvezés után le tudnám magam hányni, amiért a farkamat verem 33 évesen, ahelyett, hogy egy nőt elégítenék ki.

Nem tudom, egyáltalán egy nő hogyan fogadna el egy szűz 33 éves férfit. Bizonyára elgondolkodna, nem egészen 100-as az illető. Ezt megértem.

A községben, ahol élek, nincsenek barátaim. Csak tőlem több száz km-re vannak, szerencsére tegnapi nap tudtam egyikkel végre találkozni és sikerült kicsit feledni a magányt, a problémákat. De gyorsan eltelt a nap, indult a busz, visszakerültem a mindennapokba. Szóval úgy érzem, összeroppanok a magánytól. Főleg azért nehéz ezt megszokni, mert kollégista voltam középiskolában és egyetemen is, hozzá voltam szokva, hogy a nap 24 órájában emberek között vagyok. Szerettem ezt az életformát, korán önállóságra nevelt.

Itthon viszont nem találtam barátokra. Velük nem érezném magam egyedül, sőt nyilván az ember bekerülhetett volna más társaságba is, és talán így már találtam volna barátnőt is.

Ha még mindez nem lenne elég, régóta nem tudok elhelyezkedni a diplomámmal, de még a középfokú végzettségemmel sem. Legutóbb elvállaltam szakmunkás állást is, de megszűnt. Játszom orgonán, ebből van egy kis kereset, de gondolhatjátok, mit érzek, ha egy esküvőt kell elorgonálnom.

Ez meg pláne visszavet abban, hogy közeledni merjek egy nőhöz így, hogy nincs állandó munkám, állásom. Egy ilyen korú férfitől joggal várhatja el egy nő, hogy biztonságban érezze magát mellette, függetlenül attól, hogy dolgozik. Nem is tudnám elviselni, hogy a barátnőm dolgozik, én meg nem.

Ha most évfolyam találkozó vagy érettségi találkozó lenne, én meg sem tudnék szólalni. Úgy érzem, olyan kevésre vittem az életben eddig. Igaz, szereztem diplomát is, dolgoztam külföldön, de most egy nagy senki vagyok, értéktelennek érzem magam.

Amúgy nem ragaszkodom a diplomámhoz, nincsenek karrierista ambícióim, nem irtózom a fizikai munkától, sőt azt jobban is szeretem csinálni és mert tudom, a boldogságot nem lehet pénzért megvásárolni. Szerényebb körülmények között is lehet boldog az ember.

Összefoglalva ezért tartom magam egy nagy lúzernek, mert nem tudtam ennyi éves koromra a boldogságomat megalapozni és így elhalványodott az életem célja. Sokat gondolkozom azon, a szüleimen kívül kinek hiányoznék. Természetesen a meghalnék alatt én sem azt értem, hogy ártanék magamnak.

Nem futhatok el a problémák elöl. Ha véget vetnék az életemnek, nagy fájdalmat okoznék a szüleimnek. Hiszen felneveltek, sokat fektettek belém. Hálátlanság lenne ez a részemről irántuk.

Gondolok arra is, hogy bizonyára a Pécsi Egyetemen lelőtt fiatalember vagy a most nem régen az igazoltató rendőrrel együtt lelőtt szintén egyetemista fiúnak esze ágába sem volt meghalni, életvidám emberek voltak, akik azt hiszem hasznos tagjai lettek volna a társadalomnak, de meg kellett halniuk. Úgy érzem, ha lehetne ilyen, odaadnám az életemet, hogy vissza lehessen őket hozni.

Tudom, hány és hány ember foggal-körömmel ragaszkodik az élethez a kórházi ágyán és még tervei vannak az életben. Legmegdöbbentőbb számomra az, amikor egy betegágyban fekvő vigasztalja az őt látogatót. Hallottam már ilyenről. Szégyellem magam is emiatt, hogy egy egészséges, fiatal férfi így gondolkozik, de most annyira olyan nehéz felkelni a földről...egyededül nem megy, hiába próbálkozom. Van egy-két jobb napom, aztán ennyi.

Ha már csak egy valamiben változás lenne, jobban érezném magam. Egyre csak azon töröm a fejem, miért nem lehet olyan életem, mint ami normális ebben az életszakaszban, mint amilyen sok embernek van: munka, saját család. Persze a kiúton is gondolkozom, de mindig visszaesek, és ez elkeserít. Azt hiszem, az reális kívánság, hogy tenni akarok valakiért, később valakikért és nem mindent magamnak. (Szeretnék gyerekeket).

Ahogy azt már többen megfogalmazták, nem jó, ha lesír az emberről a szomorúság, ezt észre lehet venni és akkor tuti, hogy senki sem fog érdeklődni irántam. Úgy gondolom, hogy annak ellenére, amilyen helyzetben vagyok, ez nem látszik rajtam. Próbálok az emberek felé fordulni, kedves lenni, és segíteni nekik, ha tudok, mert addig sem gondolok a saját bajaimra. De ahogy írtam, sokat vagyok egyedül és akkor borzalmas szenvedés gyötör. Főleg az esték rosszak.

Próbálom azért nem elhagyni magam, igyekszem adni a külsőmre, bringázok, tornázok, sokat dolgozom levegőn, nem vagyok elhízva, mégis úgy érzem, már nem bírom tovább.

Ha csak egy kis szeletet kapnék a boldogságból, könnyebben állnék fel. Nem tudom, merre induljak el…Segítsetek, kérlek! Elnézést a hosszú kommentért, és tényleg nem az a cél, hogy sajnáltassam magam, hanem, hogy segítséget kapjak, hogy el tudja indulni.

Köszönöm!!!

Kérdező! Neked is sok sikert!!

33/F

ma 19:45

váó..szóval..hmm.

most írok valami olyasmit,amit nem azért mondok mert aztmondom hogy hülye vagy..de szerintem menj el psziholóhushoz.benne 100%ig megbízhatsz,el mondhatod neki a gondjaidat.Biztos vagyok benne hogy segít majd :)

*segítség

Bocs az elírásért.