Miért gondolok rá ennyit?

Kérlek ne szedjetek szét. Először is tisztázni szeretném, hogy mindennél jobban szeretem a párom, lassan 35 éves vagyok, tehát nem tini! De. Két évvel ezelőtt borzasztó mélyen volt a kapcsolatunk. Mindennapos veszekedés, a párom mindenből ki akart és ki is maradt. Értem ezt úgy, hogy soha egy mozi, egy vacsora, egy kis kedvesség semmi, az utcán is úgy sétáltunk, hogy ő elől ment vagy két méterrel, én mögötte ballagtam. Nem igazán ment együtt. Én nagyon vágytam arra, hogy törődjön velem, hogy foglalkozzon velem, de mindhiába. A munkahelyemen lettek barátaim, férfiak-nők vegyesen, de valahogy én jobban szerettem mindig is a férfiak társaságát. Nem szexualitás miatt, sőt, de valahogy jobban elvagyok velük, mint a nőkkel. Nos. Lett egy nagyon jó barátom. Egyik nap munka után úgy alakult, hogy a többi kollégával bementünk egy szórakozóhelyre. Én persze hívtam a párom, hogy jöjjön, hiszen másnak is jött, de persze ő nem. Iszogatni kezdtünk. Majd egyszer csak elcsattant egy csók a “nagyon jó barát” és köztem. Egy csók után jött a többi csók. Másnap mindketten már józan fejjel megbeszéltük, hogy több ilyen nem lesz. Elkezdődött a hajnalig való beszélgetés, munka után hazaértünk már ment is a beszélgetés. A párom tudta, hogy kivel beszélek, de nem érdekelte. Majd jött még egy munkatársi buli, ott is az lett a vége, mint az elsőnél. Aztán jött a születésnapja. Ekkor már 6 hónapja beszéltünk mindennap. Este ismét elmentünk a kis szórakozóhelyre. Akkor már tudtuk, hogy megfog az is történni. Nem birtuk tovább, érezhető volt. Ő is akarta és én is. Otthon én nem kaptam meg már hónapok óta, ő pedig egyedülálló már évek óta. Úgy éreztünk egymás iránt, ahogy nem lett volna szabad. De mindennél jobban akartuk a másikat, ezt egy egésznapig beszéltük. Én közöltem, hogy akkor én elköltözöm. Egy ideig tartsuk titokban, de utána fel vállaljuk egymást. Én elköltöztem. A páromat nem igen hatotta meg. De utána megváltozott minden a másiknál. Ahogy megírtam neki, hogy külön vagyunk, az a válasz volt: “és én most ezzel mit kezdjek?”. Írtam neki, hogy ezt akartuk. Közölte, hogy ő biztosan nem. Összezavarodtam. Legbelül összetörtem. Hívtam, nem vette fel a telefont. Írtam, nem válaszolt. Majd visszamentem dolgozni (szabin voltam). Es mint egy idegen: nem köszönt, rám sem nézett, és elkezdte azt terjeszteni, hogy “én ki kezdtem vele” és “ő sose akart tőlem semmit” “ráakaszkodtam”….stb. Az összes kolléga elfordult tőlem 1-2 kivétellel akik beleláttak az egészbe, ők tudták, hogy nem igazak azok a dolgok amiket Ő mond, de nem is akartak beleszólni. Majd úgy alakult, hogy maradt még cuccom a páromnál (vagyis akkor már csak volt) így elmentem érte. Leültünk. Beszélgettünk. Majd üvöltöttünk egymással. De ez kellett. Kellett az az üvöltés, hogy rájöjjünk mindketten: “elrontottuk”, de próbáljuk meg újra. Megbeszéltük, hogy erről az elmúlt 6 hónapról nem beszélünk sose. Én ne kérdezzem mi volt és ő sem kérdezz engem. Tökéletes pár lettünk. Egy vita nincs köztünk, rengeteg közös program. Ja és én otthagytam a munkahelyem. De…mindig van egy De. Folyamatosan a “kolléga” jár a fejemben. Rengeteget gondolok rá. Voltaképpen Hiányzik. Nem beszélünk, néha az utcán összetalálkozunk, akkor köszönünk és megyünk tovább. Nem az érintése hiányzik, nem a csókja semmi ilyen, hanem Ő maga. A beszélgetések, a társasága, és tényleg úgy minden. Az utolsó gondolatom minden este, hogy ő vajon gondol rám? Vajon néha eszébe jutok? Miért tette amit tett? Néha úgy érzem, hogy fel kellene hívjam. De nem merem. Boldog vagyok, de ő hiányzik. Nagyon….volt valaki igy? És ha igen mi a tanács? Mit kellene tegyek? Köszönöm a tanácsokat! Szép napot!