Szerintetek normális, hogy valaki ennyire feladja önmagát, csak azért, mert szerelmes? (Részletek lent. )

Egy barátnőmről van szó. Elég hosszú a sztori, úgyhogy megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget. Szóval, nagyon jó barátnők voltunk, mindent megbeszéltünk. Aztán összeismerkedett egy sráccal, és járni kezdtek. Viszonylag rövid idő után kiderült, hogy a srác egy megbízhatatlan, önző alak. Az idő múlásával volt "minden" a terítéken: hazugságok, átverések, megalázások, megcsalás. Eléggé viharos volt a kapcsolatuk. Barátnőm milliószor hívott fel sírva, hogy hár a párja éppen ezt és azt csinálta, meg nem tud benne bízni, meg szemét meg egy mocsok stb. Én, mint jó barátnője, természetesen mindig végighallgattam, hiszen egy jó barátnőnek ez a dolga. Sosem szóltam bele a dolgaiba, bár egy-egy alkalommal, amikor már sírógörcsöt kapva kérdezte, hogy mit csináljon, akkor megmondtam neki, hogy ki kell vágni a francba! Hát, nem tette meg! Tudta, hogy ez a helyes megoldás, és mégsem. Mindig azzal takarózott, hogy ő élete nagy szerelme, és neki "bármit" elnézne, a "szerelem nevében". Most, többrendbeli szakítás és békülés után együtt vannak megint. Mi már jó ideje nem találkoztunk. Ő nem keresett engem, én viszont azóta küldtem neki két e-mail-t, hogy mi újság van, meg hogy összefuthatnánk. Egyikre se válaszolt, pedig 100%, hogy olvasta a leveleket.

A kérdésem az, hogy hogy lehet valaki ennyire naiv, ennyire szemellenzős, hogy semmi más ne számítson neki, mint a pasija, aki ráadásul nem is egy kedves, megbízható ember? Hogy le se tojja a barátnője fejét? Persze tudom, ha majd megint gáz lesz, úgyis megkeres. Félreértés ne essék, nem haragszom rá, inkább sajnálom, hogy miként képes egy olyan emberbe full szerelmes lenni, akiről elég hamar le lehetett venni, hogy az érzései nem komolyak a barátnőm irányában. Az is eszembe jutott, hogy lehetséges, hogy esetleg a fiú befolyásolja őt abban, hogy ne találkozzon velem. Mivel mindent megbeszél(t)ünk egymással, így esetleg attól fél, hogy idővel hatnék rá, hogy szakítson vele. Pedig én sosem uszítottam ellene, és azt, hogy szakítson vele, azt is már csak akkor "engedtem meg magamnak", amikor láttam, mennyire kiborult, mennyire sír. Mégis, ilyen helyzetben mit mondhattam volna? Talán azt, hogy "ne aggódj, majd csak megváltozik?" A későbbiekben aztán, amikor láttam, hogy halmozza a hülyeségeket, és megalázkodik, mert folyton megbocsát,amikor csak ad és ad és ad, és cserébe szinte "semmit" se kap, már csak azt mondtam: "figyelj, ahogy neked jó". Én nem szeretek más dolgába beleszólni, meg láttam, úgyse hallgatna rám, minek tépjem a számat?

Tény és való, hogy én is sok hülyeséget csináltam régebben, de én tanultam a saját hibáimból, és sosem hagynám, hogy így megalázzanak.

Mit gondoltok, mi lesz ennek a sztorinak a vége? Mert szerintem egyszer majd "megjelenik" ismét; vagy, ha megint rossz lesz neki, vagy ha lehull a szeméről a hályog. A másik pedig, hogy azt gondolom, hogy ha valaki így kezd, hogy hazudozik, átvág, megcsal stb., azzal ideig-óráig el lehet lenni, de sosem lesz megbízható, és a barátnőm sosem lesz vele boldog. Jól gondolom?

Egyébiránt nem vagyunk már gyerekek sem; én 29, ő 27 éves.

Ja, és barátnőm nem buta, csak szerintem kapcsolatfüggő. :-(

(Bocs, nem lett valami rövid, bár tény, hogy sokszor ilyen hosszan tudtam volna mesélni. Próbáltam a lényegre hagyatkozni.)

Várom a véleményeiteket.