Szerintetek mi lenne a helyes döntés?

Elmondom az én történetem. Fiatal friss diplomás nőként keveredtem össze egy férfivel, akinek csak érettségije volt meg okj-ja. Emberileg viszont verte a nagy átlagot, intelligens is volt. Egy ótvar munkahelyen gürizet, ami szép lassan kezdte megölni a lelkét. Én ezt láttam a kapcsolatunk alatt és akkor feltettem a nagy kérdést, ha semmi nem számítana akkor mit dolgozna ehelyett? Ő mondott egy munkát amihez diploma kellett. Az is kiderült, hogy ő olyan környezetből jött, ahol soha nem támogatták a tanulásban. A szülei sem voltak értelmiségiek és úgy gondolták a fiúknak nem menne az egyetem csak kidobott pénz. A szakközépbe is olyan barátai voltak, akiknél nem volt menő a továbbképzés.

De láttam, hogy meg tudja tenni, van esze, van kitartása, és nála hülyébbek is szeretek már diplomát, ő meg még szeretné is szakmáját, nemcsak rugdosnák a szülők, hogy legyen egy diploma csak azértis.

Így a következő és első nagy beszélgetésben én bevállaltam, hogy X összeget ha összegyűjt, mondjon fel a munkahelyén, jelentkezzen a szakra, és menjen tanulni, én segítek neki. Végül el is ment egyetemre. Kivirult, felszabadult, nagyon bejött neki ez az élet.

A bibi akkor jött amikor másik szakról egy közös csoportfeladat miatt megismert egy lányt, akivel első perctől megvolt az összhang és a szikra. Még magának sem akarta beismerni a dolgot, mert a hála és hűség hozzám kötötte. De mégsem tudott már úgy állni hozzám mint régen. Én észrevettem a bajt, de nem tudtam vele ezt megbeszélni. Így elkezdtem kérdezősködni szaktársaitól mire összeraktam a képet. Egyszer találkoztunk így 3-an is, akkor láttam saját szememmel is, hogy ez tényleg szerelem. És hosszas vívódás után döntöttem .

A 2. nagy beszélgetésünk az hármasban zajlott. Én kiterítettem a lapjaim, és elég nyomott volt a hangulat de meg kellett beszélnünk a dolgot. Láttam hogy néznek egymásra, tudtam én vagyok az akadály. Én végül a korrektség jegyében minden "hiszti" és "dráma" nélkül lemondtam a kapcsolatról, hogy ők boldogok lehessenek. És azok is. A mai napig. Van két szép gyerekük is, és a mai napig számíthatok az exemre, ha baj van.

Egyesek azt mondják, hogy kihasznált. Ez külső szemmel tényleg annak látszik. De egyrészt a szerelmet nem lehet írányítani, ezt elismerem, másrészt, nagyon rossz volt együtt lennünk, amikor már csak fél szívvel volt a kapcsolatunkban. Én ugyanúgy szenvedtem, tudtam hogy baj van de de nem tudtam tenni semmit az hogy jobb legyen. Megkönnyebülés volt a továbblépés, és az érzés, hogy minden a helyére került.

Ha most megint ugyanott lennék, és tudnám a kapcsolatunk kimenetelét, akkor is így döntenék. Vállalnám. A kapcsolatot nem bánom. Azt, hogy támogattam a továbblépésben azt meg a legkevésbbé. És most, hogy látom tényleg élete szerelmét találta meg utánam, már azt sem bánom, hogy vége lett a kapcsolatunknak. Ezeknek a dolgoknak így kellett történie. Nem haragszom rá, örülök, hogy az az ember lett akivé vállni akart.

Kérdező: azzal nem hálálod meg a párodnak a sok jót, ha csak kitartasz mellette. Ugyanúgy el fog romlani minden, ugyanúgy nem kapja meg a szeretet tőled, és mindketten csak leépültök.

Joga van tisztán látni, és mindkettőtöknek joga van a boldogsághoz. Te a meglétedhez kötöd ezt a fogalmat pedig ez nem ilyen egyszerű! Ez önmagában nem ad boldogságot, mert egy érző lény vagy és nem bútordarab.

Ha tényleg támogató, akkor erre is találni fogtok megoldást. De csak a háláért ne menj tönkre. Neki is joga van egy szerető társhoz, és te egyenlőre foglalod a helyet.

AZ, hogy kijelentette, semmit nem jelent.

Tizenévesen, amikor az első szerelmével szakít, a legtöbb kamasz azt képzeli, soha többé senkibe nem tud már szerelmes lenni.

Aztán mégis szerelmes lesz, néha egészen hamar. Az ember, pláne fiatalon már csak ilyen.