Mit jelent számodra a társas magány fogalma? Aki élt már meg ilyet, miért jellemezte ezzel a jelzővel?

Nekem mindkét eddigi kapcsolatom ilyen volt, de a második különösen. Egyszerűen annyira nulla érzelmi intelligenciája volt a srácnak, hogy képtelen volt figyelni rám és megérteni az érzéseimet. Ez az elmagányosodás így nézett ki a gyakorlatban:

Mondjuk hogy éppen ő bántott meg a figyelmetlenségével. Nyilván látszott rajtam, így hát kérdezte mi bajom van? Elmondtam neki, hogy mivel bántott meg, erre megvonta a vállát és közölte hogy felejtsem el, majd elvárta hogy 5 másodperc múlva tényleg úgy viselkedjek mintha meg se történt volna. Aztán rá kis időre hétre újra ugyanazt eljátszotta. Egyáltalán nem vette komolyan a megbántottságom amit ő okozott és meg se próbált változtatni.

Ha pedig veszekedtünk ezen, akkor teljesen elbeszélt mellettem, nem is értette vagy nem figyelt arra amit mondtam...

Később taktikát változtatott, úgy csinált ilyenkor, mintha meghallgatna aztán megölelgetett. De hamar rájöttem, hogy ez csak felszínesség a részéről, mert 2 hétre rá újra tökugyanazt csinálta, amit neki elmondtam mennyire rosszul esett.

Nálunk ilyen volt az elhidegülés, elmagányosodás, konkrétabb példák nélkül. Én megpróbáltam vele megbeszélni, megpróbáltam megérteni, figyeltem rá, támogattam, de egy idő után belefáradtam, hogy nem kapom vissza ezt a figyelmet irányomban.

Jelenleg is ebben élek.

Hiába van férjem, még sincs senkim. Csak a közös gyermek.

Régen odafigyelt rám. Apró ajándékokkal halmozott el. Apró gesztusok, apró érintések, puszi, ölelés. Minden nap többször hívtuk egymást, csak hogy halljuk egymás hangját és kibirjuk a maradék pár óra munkát ami még hátra van .

Így teltek az évek. ..

Aztán egy idő után már el- elmaradoztak a telefonhívások, üzengetések. Már nem voltak apró ajándékok, kedveskedések. Ugyan még az egymásnak adott kedves beceneven szólítottuk egymást, de érezhetően már más volt minden. Ennek ellenére még figyeltünk egymásra. Persze a szeretet megvolt, amit elégnek tartottunk ahhoz, hogy közösen gyereket vállaljunk.

Miután meglett a család, ház, pénz, minden, onnantól kezdve végképp egyedül maradtam. Persze most is van férjem, de még sincs. Gyakorlatilag biológiai apja a gyereknek, de valójában nincs apukája. Mindent egyedül csinálok. Nincs kihez szólni, csak a gyerekhez. A bevásárlástól elkezdve a pelenkázáson át a mosásig minden rám maradt. Mikor fáradt vagyok és jól esne egy masszázs, inkább már nem is mondom hogy itt ott fáj... Mert meg sem hallja, vagy elmegy a füle mellett. Ha valami gondom bajom van, vagy szeretnék beszélgetni egy jót vagy kikapcsolódni, akkor sincs ott jelen lelkileg agyilag.csak testileg van jelen. Már szeret is hiányzik. Már azt sem tudom megmondani mikor ölelt át valaki. Vagy mikor tudtam odabujni valakihez.

Én így értem a társas magány kifejezést. Van párod/társad, de valójában mégsincs.