Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Felnőtt férfi, negatív anyakomplexussal? Belepusztulok, úgy hiányzik, segíteni akarok, de nem vagyok képes, és nagyon hiányzik.
Nagyon hosszú lett, kérlek csak akkor kezdj bele, ha igazán érdekel a téma, és végig bírod olvasni. A pártatlan véleményeknek örülök. Nagyon sok van benne még így is, de már annyira hosszú. Kérdésekre persze válaszolok, ha valakit érdekel. Köszönöm, hogy segítesz.
A pasi negyvenes, én harmincas. Idősebb nővel volt együtt, közel 2 évtizedig. A huszas éveiben jöttek össze, amikor a nő már 40 volt.
Egyszer elhagyta, az nagy szerelem volt, de nem jött össze, és idővel visszaköltözött a nőhöz.
Most újra szerelmesnek érezte magát, és újra kilépett a hosszú kapcsolatából. Szinte egyik napról a másikra, bár már rég érett benne.
Mi ismertük egymást évek óta, de csak nyáron kezdtünk el beszélgetni. Kiderült, hogy mindketten vonzódtunk a másikhoz, de ezt nem mertük kimutatni, akkor még nekem is volt párkapcsolatom, neki meg ugye mindvégig. De nyáron történt valami, és elkezdtük jobban megismerni egymást, szép lassan egymásba szerettünk. Ő nem árult zsákbamacskát, korrekt volt az élettársával, mi tényleg csak beszélgettünk, nem történt köztünk egyéb. Majd kb 2 hónap után közölte otthon, hogy beleszeretett valakibe. Egy héttel később hozzámköltözött, nagy reményekkel vágtunk bele. Többször szerelmet vallott.
Nem egy léhűtő, aki minden második nőnek szerelmet vallana. Sőt, rettentő gátlásos és zárkózott. Bevallottan nagyon makacs, ha egyszer nemet mond neki valaki, akkor ő nem próbálkozik, akkor az nem, és kész. A női praktikák nála nem működnek.
Hosszú távra terveztünk, éreztem, hogy mennyire szeret, annyira zavarban volt, új volt a helyzet, de ő első pillanattól otthonának érezte az én lakásomat, terveztünk nagy utazásokat, közös jövőt.
Valahol bennünk volt, hogy talán túl gyors, de mire várjunk, ha szeretjük egymást, végül is csak idecuccolt, nem egyből gyereket csináltunk. Alig telt el 2-3 hét, óriási feszültség gyűlt össze benne. Volt egy nagy veszekedésünk, ami szerintem normális, de tudtuk az elején, hogy csak súrlódásokkal megy az összecsiszolódás. Utána nem is szóltunk egymáshoz néhány napig, csak amit nagyon muszáj volt. Mindketten megmakacsoltuk magunkat, de azért szikrázott a levegő a feszültségtől, nem voltunk közömbösek.
Majd 3 hét után közölte, hogy ő már nem érzi, hogy ez működhetne, eltávolodtunk egymástól. Én meg csak pislogtam, mint hal a szatyorban.
Több évet vártunk egymásra, sőt úgy mondta, hogy ő már évekkel ezelőtt azt érezte, talán én lehetek neki az igazi... csak mivel rá sem néztem, nem is kommunikáltunk, ő mindvégig azt hitte, nem kedvelem, így elpazaroltunk jópár évet.
Aztán 2 hónap ismerkedés, izgulás, várakozások, mint a kamaszoknál, ezernyi üzenet, szívecske, majd a nagy vallomás, hogy belémszeretett. Néhány sétálós délutáni randi volt csak, még a kezemet sem fogta meg, puszi sem volt, és este sem találkoztunk soha. Mondhatni baráti beszélgetések, de nagyon korrekt és tisztességes volt, nem akarta megcsalni az élettársát.
Aztán eltelik 3 hét, és már nem tud benne hinni, nem azt kapta egyikünk sem, amit várt. Innentől még itt volt 2 napot, de már csak a feszültséget éreztem, szerinte ő megpróbálta, szerintem meg az agya letiltott mindent, mert amilyen makacs, elhatározta, hogy ez nem megy, és kész.
Tudtam, hogy a hosszú kapcsolatát nem volt ideje feldolgozni, és utólag rakom össze a képet. Olvastam a negatív anyakomplexusról, amikor az anya boldogtalan, a gyerek ettől szorong, testi tüneteket produkál, mert úgy érzi, hogy neki kellene boldoggá tennie az anyját, de ez nem megy. Az apja ivott, a szülők házassága boldogtalan volt. Majd a kamaszkorral ez eltűnik, viszont idővel a gyerek sokkal idősebb nőt választ, mintegy kompenzálva azt, amit gyerekkorában nem tudott véghezvinni.
És ezen nem tudok túllépni. Szeretem, hiányzik, és nála sem múlt el teljesen. Mivel innen elment, egyéb lehetősége nem volt, visszament ugyanoda. Állítólag nincsenek együtt, a nő el fog költözni, ha lesz hova, de ez még több hónap. Azt mondja, külön szobában alszanak, alig beszélgetnek. De több hónap alatt bármi lehet, és kérdeztem, hogy jobb-e ott, mint itt volt, azt mondta, most igen. Ott mindent ismer, ott vannak a kutyái, ők a mindenei. Itt is nagyon-nagyon hiányoztak neki. Meg ott nincs feszültség, nincs veszekedés, nincsenek surlódások. Persze, mert majd' 20 éve ismerik egymást, a másiknak minden rezdülését, halálosan unalmas és szürke minden.
Egyébként is egy olyan férfi, aki bezárkózik, nincsenek barátai, semmit nem oszt meg arról, mi játszódik le benne, milyen érzései vannak.
Igazán, teljesen nem zárta, nem zártuk le azt, ami köztünk volt, de ő nem keres. Én írok neki, sajnos túl gyakran is, ő pedig ettől besokallt. Úgy fogalmazott, sokk volt neki ez a néhány hét. Ezt teljesen megértem, az egész élete megváltozott, és még csak fel sem tudta dolgozni az előzőt. De nem velem akar dolgozni ezen, hanem visszament a sebeit nyalogatni. Úgy érzem, óriási bűntudata van, amiért egy idős nőt hagyott magára, aki már - nem akarom bántani, de bőven túl van a fénykorán. A pasi viszont a legszebb férfikorban van, fiatal, életerős, nem egy nagymama korú nő mellett lenne a helye. Azt hiszem, a vágy és az érzés mélyen valahol megvan benne, hiszen azt a kezdet kezdetén kijelentette, hogy rég nem boldog, csak élnek egymás mellett, de nem az igazi. Az én véleményem az, hogy még ha az elején volt is valódi vonzódás a komplexus mellett, akkor is, egy közel 60 éves nő nem tudja már azt nyújtani, amit majd' 2 évtizeddel ezelőtt nyújtott, egy fiatal és tapasztalatlan férfinak. Sőt, szinte gyereknek, akinek imponálhatott egy érett nő gondoskodása, főleg, ha ezt gyerekkorában nem kapta meg. (Nem tudom, megkapta-e, de biztos sérült a lelke, az iszákos apa és az emiatt szenvedő anya mellett.)
Emiatt biztosan hálát érez, és nem meri végleg elhagyni, bűntudata van, pedig nem boldog vele. Unalmasak, szürkék a hétköznapok, nem nagyon van közös téma, csak szinte a közös háztartás. Persze sokan csak nyugalomra vágynak, amikor hazaérnek a munkából, és hogy ne legyenek balhék, anyagi stabilitás legyen. De ez nem egy valódi férfi-nő kapcsolat, amiben ki lehet teljesedni, ami értelmet ad az életnek.
A szexuális életük évi 2 alkalom volt, azt hiszem, de ez megint csak az én véleményem, hogy az már inkább csak kötelesség volt, mint igazi vágy. Ahol vágy van, vagy boldogság, ott nem vársz 6 hónapot, hogy elkezdd simogatni a másikat. Engem állandóan simogatott, meg sem állt a keze, már szinte sok is volt. Kérdeztem, hogy előttem is ezt csinálták? Nem.
Mikor elment, én mindent meg akartam beszélni, tele voltam kérdésekkel. Ő azt mondta, nem tudja, mit akar, idő kell. De én elküldtem a kérdéseimet. Sokat. Hiszen azt mondta, annyit szeretne az élettől, hogy boldog legyen, és akkor tud boldog lenni, ha engem azzá tud tenni. Ez kölcsönös, de annyira zárkózott volt, sosem mondta, mi tenné boldoggá, a kérdésekre nem válaszolt. A módszere a humor, vagy leterel dolgokat, vagy egyszerűen csak nem válaszol. Szóval én próbáltam hívni, nem vette fel. Írtam üzeneteket 3 féle helyen, amikre nem válaszolt, sőt már el sem olvasta őket. Tudom, hogy ez sok volt, csak én meg vérszemet kaptam, mert egyre több és több dolog jutott eszembe, amikre megőrültem, hogy nem kapok választ. Nem akartam rosszat, de azt tettem. Viszont leírtam neki, hogy épp attól félek, hogy ha teljesen beszüntetjük a kommunikációt, akkor úgy eltávolodik tőlem, és visszatér a megszokott szürke életébe, hogy onnan nincs visszaút. Fenn akartam tartani a lángot, mert azt nem tudta kimondani, hogy teljesen elmúlt a dolog.
De nem hagyta. Közölte, hogy ez mennyire sok neki, és ő ilyenkor bezárkózik. Én ezt nem akartam hagyni, de adtam időt, 3-4 napig semmi kommunikáció nem volt. Viszont az idő rohan, ő meg ugye ott lakik újra a megszokott környezetben, a régi élettárssal, minden a régi. Még ha egyelőre külön szobában is, de a háztartás közös, szépen lassan vissza lehet ezt csinálni.
Azt gondolom, hogy a 2 szerelem (már ha ez annak nevezhető) egy elfojtott vágy a részéről, a szíve próbál jelezni, hogy mi tenné boldoggá, de az agya nem hagyja. És a tudata irányítja, mert egy racionális férfi. Értelmiségi, nagyon intelligens, nem hagyja, hogy elragadják az érzelmek. Mindig is ésszel döntött, megfontolt döntéseket hoz.
Neki is sokkoló volt, hogy most ezek az érzelmek így elragadták, és bűntudata meg lelkiismeret-furdalása van, hogy szerelmet érzett, hogy egy fiatalabb nőért és a számára új érzésekért eldobta a tudatosan felépített stabil életét.
Persze, hogy hiányzik neki, minden pillanatát, minden mozdulatát a megszokás irányította, olyan fix napirendje van, ami most felborult. De az élete halálosan unalmas volt, reggeli rutin, majd munka, onnan haza, híradó, ismeretterjesztő csatornák, alvás. Semmi program. Sokkolta, hogy azt mondtam, én is otthonülős vagyok, de a legszebb heteinket ki akartam használni, meg a nyári jó időt, és szerveztem pár programot. Felborult a rutinja. Az a durva, hogy az első két hétben ezekben teljesen benne volt, élvezte is, amíg felszabadult volt, sőt ő is tervezett. Megfeledkezett magáról, tudta élvezni. Elnyomta a komplexusát, elnyomta azt magában, hogy hirtelen hagyott el valakit. Majd amikor a lelkiismeret-furdalást már nem tudta elnyomni, akkor jött a feszültség, és hogy ez nem működik, és már nem is érzi, hogy működhetne.
Nem tudom, mit tehetnék. Mindent megpróbáltam, és biztosan ez is sok volt neki. De nem tudom elengedni, szeretem. Éveket vártam rá, ő is rám, ha ezt hajlandó lenne kezeltetni, és feldolgozni a másik kapcsolatát, a világ legboldogabb párja lehetnénk. De bezárkózik, eltaszít magától.
Abban a kapcsolatban nem volt gyerek. A nőnek van egy felnőtt gyereke, aki az elején még kamasz volt. A kamasz gyereket egy alig pár évvel idősebb szintén "gyerek" "nevelte". Vagy egy huszas éveiben járó férfi már igazán férfi, ne tekintsem gyereknek? Valahogy bennem az van, hogy ha férfi lett volna, a saját korosztályából talált volna párt (voltak előtte normális korú barátnői), de ha szüksége volt az oltalmazó nőre, aki mellett biztonságban van, akkor abban a kapcsolatban ő nem tudott férfiként kiteljesedni. Most pedig olyan sok idő telt el, hogy hiába a vágy, hiába szeret bele valakibe, már nem képes egy egészséges párkapcsolatot kialakítani, ahol az övé lenne a férfi szerep.
És az egésznek a lényege, ami miatt nem tudom elengedni, amit nem értek. Hogy nem mondja ki, hogy vége, nincs tovább, ennyi volt. Ugyan néha utalgat rá, hogy nem megy. De közben ha sikerül kicsikarnom egy-egy választ, az tele van bizonytalansággal. ezt be is ismeri, hogy nagyon bizonytalan. Az elmúlt egy hétben ilyeneket mondott: nem tudja, hogy mit akar. Kérdeztem, boldoggá tudom-e még tenni? Nem tudja. Kérdeztem, vissza fog-e költözni? Nem tudja. Ez egy hete volt. Tegnap sikerült beszélgetnünk, igaz nagyon zavarban volt, és menekült, mert sok és határozott kérdést tettem fel. Kérdeztem, sosem jön már vissza? Azt mondta: hát, van esély rá. Tudom, hogy ez inkább negatív, mint pozitív, de mégis... nem azt mondta, hogy nem. És ahogy fogalmazott, abban az is benne van, hogy van esély, hogy visszajön. Illetve elvitt kocsival egy darabon, én kértem, de neki is eszébe jutott. Megpusziltam a nyakát, azt imádta. Most is beleborzongott. Megharaptam a fülét, zavarba jött, mondta, hogy ne csináljam, DE: a fejét felém hajtotta. Mást mondott ki, mint amit cselekedett. Majd megkérdezte, hogy én azt gondoltam, hogy ezek csettintésre elmúlnak? Most is beleborzong, és én is szoktam neki hiányozni esténként. olyankor arra gondol, hogy jó lenne látni. De sokkal gyakoribb és erősebb az az érzés, hogy jól van ez így, nem működött, és elnyomja azt az érzést, hogy hiányzom. Pedig nem boldog a nővel, de velem meg nem mer, mert egy gát visszatartja. Nem mer boldog lenni, elfojtja a vágyait, és én bárhogy próbálok segíteni, nem tudok.
Ezt az egészet ma megírtam neki, még ennél is hosszabban. Hogy ehhez szakember kell, ezen beszélgetés már nem segít. Hogy neki kell felismernie, de ez már megvolt, már kimondta, hogy nem boldog, hogy évek óta nem volt az, és egy ideig tudott szeretni, felszabadultan tervezgetni az új életét. Én mellette állnék, de egy pasi sosem ismeri be, hogy segítségre van szüksége. Vagy hogy egy lélekturkász munkája bármit is érne. Ő felnőtt, képes kezelni az életét. Amilyen makacs, nem fog orvoshoz menni, nem fog segítséget kérni, mert az olyan ciki. Hát még ha meglátná egy ismerős vagy egy kolléga. De egyedül meg nem megy. Sőt, attól tartok, hogy bár tudja, hogy nem boldog, de az anyakomplexust nem ismeri el. Még csak nem is tudom, mert ezeket tegnap este és ma reggel írtam neki. Délelőtt elolvasta ugyan, de azóta semmi reakció. Beszéltünk munkaügyben, természetesen kerültem a témát, ne érezze zaklatásnak. A levélben kértem, hogy jöjjön el délután, akár fejtse ki, mit gondol arról a sok hülyeségről, amit összehordtam. Ha ez most sok neki, akkor csak mesélje el, milyen napja volt, és hülyéskedjünk kicsit, ahogy szoktunk. Mivel a levélre nem reagált, így erre sem, de hiába vártam, nem jött. Ő nem hódol be. Még 3 körül küldtem neki egy sms-t, hogy megint sokkot kapott? Azóta sincs válasz.
Ha végigolvastad, köszönöm az idődet. Mit gondolsz, meg lehet menteni? Ez az ember mentális problémákkal küzd, de nem tudom elengedni, mert egyébként annyira értékes ember, az az egy, akivel az egész életemet le tudnám élni. Nem éreztem ilyesmit 9 éve, azóta nem voltam szerelmes. Annyira szeretnék segíteni, már én is feszült és ideges vagyok, amiért nincs megoldás. Próbáltam szépen, lassan, időt hagyva, segítő kérdéseket feltéve, minden módon, de hatástalan. Ha egy ilyen ember pszichológushoz kerül, ott milyen módszerrel tudnak ebből valamit kihozni? Én is jártam pszichológushoz, igazából semmit nem csinált, csak hagyta, hogy beszéljek, beszéljek, ha elakadtam, pontosító vagy irányító kérdéseket tett fel, de sosem mondta ki, merre menjek, nem adott iránymutatást. Beszélgetni egy idegennel ő nem fog, nem fog megnyílni, egyetlen barátja van, akinek 10 év után nyílt meg, de vele sem beszélgetett még az idén egy nagyot. Nincs kivel megossza az érzéseit, de egy vadidegennek tuti nem fog megnyílni. Mit tenne a pszichológus? Ő sem mondhatja meg, hogy "engedd el, ami nem tesz boldoggá", mert ezzel nem ér célt. Annyira, de annyira kétségbe vagyok esve, persze ez is terápia, hogy kiírtam magamból, de ha valaki még tanácsot is tudna adni, annak nagyon örülnék.
Még egyetlen gondolat: a hosszú levélben leírtam, hogy én nem tudtam az elején még kimondani, hogy szeretem, várni akartam ezzel, pedig tudtam, hogy ez lesz. És tessék, beleszerettem, csak nem akartam, hogy valakiben megint csalódjak, valaki üres ígéreteket tegyen, hogy ez örökké fog tartani. Nem akartam újra szenvedni, ezért nem mertem beleélni magam, de már késő, szeretem. És egyetlen kérdésem van: ő szeret-e még.
Nem fogom csomagolni a véleményemet, csak azért hogy a te feldúlt hamvas hóvirág lelked ne sérüljön.
Igenis komoly problémád van amiben mi NEM SEGÍTHETÜNK.
Képzett szakember kell hozzá.
A stílusom nyers lehet valóban. De a helyedben elgondolkodnék azon , amiket itt mondtak neked. Ha viszont figyelmen kívül hagyod, akkor minek kellett kiírni a kérdést? Ego simogatás miatt? Sajnáljunk? Mit szeretnél!?
Elvileg felnőtt nő vagy, a kérdésednek pedig nincs értelme mert pofon egyszerű a megoldása.
De tényleg én vagyok a hülye, hogy leállok vitázni egy mentálisan sérült/instabil emberrel.
Na viszlát. Jobbulást.
#6: Nagyon köszönöm. Honnan tudom, ki a jó? Egyet ismerek. Háziorvosnál voltam akkor, 4 éve, altatót kértem, elmondtam, hogy vannak problémáim. Ő ajánlott be pszichiáterhez, aki adott kedélyjavítót, kellemetlen volt, max 2 hétig szedtem. Ő írt be egy nőhöz, aki klinikai szakpszichológus volt, Tőle azt hiszem, 4 alkalom után elköszöntem, mert pont annyi volt, mintha a barátaimnak mesélném el. De csak havi 1 alkalma volt rám, olyankor meséljek el 1 havi sztorit összesűrítve, már el is felejtettem, meg kapkodok, stb. Tehát ez tb-s volt, de annyira meg nem állok jól, hogy tízezreket hagyjak valakinél, akinél semmi garancia, hogy bármi jobb lesz. Főleg egy év alatt, az százezres tétel. Egyébként sosem gondoltam volna, hogy valaha még fogok ilyen helyre járni, akkor azt nehezen, de feldolgoztam, inkább az idő segített, mint a pszichológus.
Igazad van, agyalok, gondolkodok, mindig keresem az okokat. Nem én akarok lenni az ő terapeutája, dehogy. Neki is azt írtam, hogy ezt mi beszélgetéssel nem tudjuk megoldani, csak támogatom, mellette leszek, hogy érezze, számíthat rám. De ha leírod, hogy az sem volt jó, akihez én jártam, akkor adott egy olyan ember, aki talán még a problémát sem ismeri be, de ha mégis beismerné, szaksegítséget nem kérne, és ha valami csoda folytán mégis hagyná magát rábeszélni, akkor mi a garancia, hogy jobb terapeutát kapna? Ez kb lehetetlen küldetésnek tűnik.
Amit írsz a pasikról, tökéletesen így van. Hány, de hány ilyet láttam már. Nálam is jópár ilyen bepróbálkozott. Otthon nem ok, unalmas, csak a gyerek miatt vannak együtt, stb. Közben csak egy kis friss husira vágynak. Tipikus.
Viszont az értelmes válaszos ellenére én most komolyan azt érzem, hogy erre a helyzetre ezt nem lehet ráhúzni. Vannak sztereotípiák, de ez nem az. Lássuk be, elég gyakori az általad vázolt helyzet, de az sem ritkaság, hogy valóban rossz és boldogtalan a kapcsolat, főleg ha befigyel egy ilyen komplexus. Főleg ha 2x határozottan ki is akart lépni belőle, nem csak a háta mögött sunnyogott.
Egyébként amire én 4, ő 6 évig várt, majd 2 hónap "randizgatás" előzte meg, vagy nevezzük inkább ismerkedésnek, végül 3 hét együttélés volt, tervekkel, vágyakkal, egy utazással, veszekedéssel, szex-szel, azt nem nevezzük kapcsolatnak? Van a kapcsolatnak valami időbeni meghatározása, hogy csak 3 hónap felett nevezzük annak? Én annak éltem meg, nyilván ha nem nem költözik ide, nem fekszünk le egymással, akkor nem is ragaszkodnék ennyire hozzá. De egyébként bevallom, már az esti messengerezéseink során alakultak az érzelmek mindkettőnknél, nem kell ahhoz feltétlenül szex, hogy beleszeress valakibe, hogy fontos legyen. Sőt, egy kapcsolathoz össze sem kell költözni, más lehet erre azt mondaná, hogy 3 hónapig tartott, de amíg ott élt és nem mondta el, hogy mi van, addig részemről nem voltunk együtt.
Viszont - a másik vége (mivel az egyik a kezdete), hogy igazából meg le sem zárta. Na erről írtam. Ezért született meg a kérdés. Ezért nem tudom hova tenni. Nem tudom, mi van. Nem mondta ki. Ez már csak az első kommentbe fért bele, mert olyan sokat írtam. (bocsi)
Miért nem mondta ki? Te (vagy ti ketten, most nem tudom, hogy egy vagy két ember írja az értelmes válaszokat) biztos jobban látod ezt, nagyon jó meglátásaid vannak.
El tudom fogadni, ha nem azt írod, amit várok, nyilván fájdalmas látni, de engem meg elvisznek az érzelmek, és kombinálok.
Szóval mi a jó büdös francért nem zárta le igazán? Ha oda visszament, akkor ott miért külön szobába ment?
(Tudom-tudom, nem kell mindent elhinni, de kérlek ezt fogadjuk el, hogy ő tényleg nem egy szrházi hazug ember, csak lelkileg nem OK.)
Köszönöm, hogy időt szánsz rám, sokat jelent.
Nem.olvastam végig.
De.. 30 as nőként meg nem esett le, hogy egy f@szba sem pusztulunk bele?
Ez a kis tinik kiváltsága.
Javaslom hogy állj neki őnfejlesztésnek.
Mindegy ki mit ír,te megmagyarázod.
Hidd el nekünk teljesen mindegy, hogy belepusztulsz e, magadnak magyarazod meg a dolgokat.
Mit mentegetsz egy beteg embert?
Ha tudja magarol, menjen orvoshoz.
Ennyi.
Hiába akarod megmenteni.
Tudom kemény voltam, de noj fel Csipkerózsika.
Mindenki a saját életéért felel.
Amíg a pasi vergődik, ide költözik, oda költözik, sajnaltatja magát, mindenkibe szerelmes, aztán megsertodik...
Láttam ilyet, nem egyet.
Itt is ilyen van, egy fedél alatt lakunk.
Pont ugyanezt csinálja, mindenkit feleségül akar venni, lehozza a csillagokat az égről is nekik. Aztán nekem ugyanezt a dumát lenyomja.
Nevetek rajta...
Mert nevetséges.
Egyébként ez is anyakomplexusos, de pont nem érdekel.
Menjen kezeltesse ki magát.
Biztos nem.pusztulok bele,
(#6 vagyok és eddig csak egy hozzászólást írtam)
Nézd, kívülről teljesen máshogy festenek a dolgok sajnos. Látszik, hogy egy fantazmagóriát üldözöl, mindegy hogy próbálod megideologizálni. Mentegeted, nemlétező információkból egy komplex kontextust építesz fel köré, belekapaszkodsz minden bizonytalanságába és nem hiszed el, nem akarod elhinni, hogy jelenleg az egyik legrosszabb, ami történhet veled, ha fogja magát és visszaköltözik hozzád. Innentől megint el lesz odázva a fő probléma, ami mindkettőtöknél a saját sérült lelketek. Aztán majd jönnek a csetepaték és mindketten a másikra mutogattok majd, hogy neki kéne változnia. Az egész nézőpontod arról szól, hogy ha ő "kezelné" a saját problémáit, akkor boldogok lennétek. De közben kb. minden sorodban leírsz valamit, ami inkább determináltan szenvedésekkel teli párkapcsolathoz vezet. Pl. hogy ilyen tökéletesen elemzed, hogy milyen borzasztó lehet neki, milyen a nője, mi is a pontos pszichológiai problémája, hogyan kéne rajta változtatnia, milyen tökéletes lenne utána a kapcsolatotok, hogyan üldözöd a kérdéseiddel, hogyan várod el, hogy a Te nyelveden közölje a nyilvánvalót stb.
Egy terapeuta mondta volt azt az aranyköpést, hogy "senki nem önszántából hülye". Nem rossz ember ő se, minden sérült ember, még egy pszichopata vagy egy nárcisztikus bántalmazó is "csak" sérült. De az is ott van, hogy felnőtt ember és innentől az ő felelőssége, hogy mit kezd a sérültségével. Te nem ébresztheted rá, hogy sérült, nem küldheted el terápiára, ha el is vonszolnád, nem fog működni, mert csak az ő felismerései és változási vágya indítaná be a változást. Lehet, hogy kitartó nyaggatással elérnéd, hogy elmenjen terápiára, de csak a te kedvedért tenné és hamar feladná - pusztán abból ítélve, amit eddig ki lehetett róla olvasni a "sorok közül". Veled meg az lenne, hogy úgymond "támogatod", tolod bele az energiát, ő meg nyeli el, mint egy fekete lyuk, te meg nem veszed észre, hogy ez egy játszma, vidáman szerepelsz benne, ámítod magad azzal, hogy már csak egy kicsi hiányzik és utána minden jó lesz. Valószínűleg neked is hajlamod van, hogy ilyen rászoruló-segítő játszmákban részt vegyél, talán ebből nyersz erőt, hogy másokat támogathatsz, mert önmagadat nem tudod.
Valószínű, hogy erős deficited van önértékelésből, már pusztán abból, amit eddig megengedtél neki, hogy hogy bánjon veled, plusz hogy még hogy futsz utána és engedsz meg neki még többet, azzal mentegetve, hogy szegény lelki sérült. De pont az lenne a tanulnivaló itt, hogy meghúzd a határaidat és védd azokat, ne pedig kiszolgáltasd magad. A saját energiád fordítsd magadra és csak akkor adj belőle a másiknak, ha ő is képes magáért tenni. Az nagyon rossz politika, ha ki akarod venni a kezéből a saját életét. Ha ő egy gyerek lenne (és egyébként az is!) akkor pont úgy lehetne elfuserálni a felnőttkorát, hogy gyerekként a tanulás, tapasztalatszerzés lehetőségét kiveszed a kezéből azzal, hogy helyette gondolkodsz és oldasz meg dolgokat és "támogatod" őt azon az úton, amit Te gondolsz jónak a számára.
De azt értem, hogy ez neked egy tudatalatti kompenzáció arra, hogy a saját életednek nem érzed annyira, hogy ura lennél és úgy alakulnának a dolgaid, ahogy szeretnéd. Ilyenkor nagyon könnyű találni valakit, akin "segíthetünk". De eleve ez az egész hozzáállás, hogy Te látod az Ő problémáját és Te tudod, hogyan kéne segíteni azon - csak ismételni tudom magam - ez egy nagyon árulkodó baljós előjel!
Miközben ahogy ő - úgy Te is keresed a kifogást, hogy miért nem kéne pszichológushoz járni... Aki egyébként nem orvos és nem beteg emberek járnak hozzá, hanem azok az emberek, akik MÁR képesek felismerni a problémáikat és képesek változni akarni és ehhez segítséget elfogadni. Talán az utolsó a legnehezebb sokaknak, sajnos ez is egy paradoxon, hogy a pszichoterápia azokon segítene sokat, akiknek felnőttkorában is még a sérült gyerekkoruk határozza meg az életüket, miközben ahhoz fel kell nőni valamennyire, hogy az ember pszichoterápiát kezdjen.
Egy valamire való pszichoterápia ott kezdődik, hogy minimum heti egyszer 50 perc. Igen, egy magán terapeutánál ez 8-15 ezer forintba is kerülhet, de a jó terápiának van egy olyan nyeresége is, hogy a végén visszatekintve - mindegy hány milliót hagytál ott - úgy érzed majd, hogy az utolsó fillérig megérte!
Mindenkinek más a jó terapeuta, van akinek még ez a sóbálványként hallgató típus is bejön, aki neked nem. Ezért menni kell, azaz ha 2-3 alkalomnál nem érzed azt, hogy jönnek új gondolatok, szempontok, nem jut eszedbe ez meg az a két ülés között, szóval ha ingerszegény és nem mozgat meg, akkor fel kell állni és keresni kell egy másik terapeutát. Igen, még ez a keresgélés is benne van a pakliban. De van egy olyan hátulütője a halogatott önismereti munkának, hogy később még nagyobb csomagot kell majd megoldani. Te is hagytál már több évtizedet magadnak, hogy a rossz alapok rögzüljenek az életedben, ezt nem öt perc feldolgozni, átírni. De minél később kezded el, annál több meló lesz.
#14, nem primitív, jogos.
Nem szexeltünk előtte. Írtam, hogy onnan egyből ide jött, és amíg ott laktak együtt, én nem akartam úgy tekinteni a dologra, hogy együtt vagyunk, még ha már mindkettőnknél ki is alakultak az érzelmek.
Mikor már több időt töltöttünk együtt, de csak a kora délutánokat, akkor elmondtam neki, hogy remélem, ő is érzi, hogy ez így nem jó. Egymást akarjuk, alig várjuk este a másnapot, hogy találkozzunk, napközben is minden pillanatot megpróbálunk kihasználni, délután pedig, ha más nem, de leülünk beszélgetni, tehát a vágy az megvolt, de én nem aarok második lenni, nem akarom, hogy utánam máshogy menjen haza. Ezt teljesen elfogadta, és korrektnek érezte, ő sem akart senkit megcsalni, így viszonylag gyorsan döntött, ezután a közlésem után 1-2 héttel. Ha haza is ment, onnan is írt, tehát ott is én jártam a fejében.
Meghozta a döntését, elmondta otthon. Addigra már a nő megemlítette, hogy egy ideje furcsán viselkedik. Akkor ő úgy válaszolt, hogy szerinte nem, nem tudja, hogy érti. NEkem is ezt mondta, hogy szerinte ő nem más otthon. Hiszen eddig se volt otthon sok minden, kb kaja-tévézés, kommunikáció alig. Tudom, erre valaki azt írta, hogy nincs sok infóm róla, és ezek a dolgok csak az én tévképzeteim. De nem. Addig, amíg csak ismerkedtünk, addig egész más volt, felszabadult volt, mesélt dolgokat. Nem az otthoniakat, de én meg azokra rákérdeztem.
Na de visszatérve, miután elmondta, hogy ő nem viselkedik másképp, azzal le is volt rendezve. Egyébként is lehet az embernek bármi munkahelyi problémája, vagy csak fáradt, és olyankor ingerültebb. Aztán fura módon eltelt az az 1-2 hét, és akkor leültek beszélgetni, nem bírta tovább. Úgy mondta el neki, hogy jól érezte, valóban megváltozott, mert beleszeretett valakibe. Onnantól külön szobában aludtak, de egy hét volt az egész, mert a nő kb úgy csinált, mintha mi se történt volna. Ekkor volt még egy beszélgetésük, ahol nyomatékosította, hogy ő ezt komolyan gondolja, mást szeret. Nem volt balhé, inkább csak nyomasztó csend. Akkor éjjel írt, hogy jöhet most? Pedig előtte ilyesmiről nem volt só köztünk. Természetesen meglepődtem, de mondtam, hogy persze, jöjjön, ha baj van. Ideállított, nem volt feldúlt, ő sosem az. Nyugodtan elmesélte pár szóban, hogy mi volt, de tényleg nagyon röviden. Azt hiszem, az esemény sem lehetett sokkal hosszabb, ha tényleg csak tőmondatokban kommunikálnak. Mivel más nem volt, így eldőltünk, csak néztük egymást. Ölelés, összebújás, hisz még ha szakítás is volt, ez valami újnak volt a kezdete. Úgy fogalmazott, innen rajtunk múlik minden. Akkor még azért nem aggódtam, mert bevallottan hosszú-hosszú évek óta érezte már, hogy ezt meg kéne lépni, csak amíg nincs kiért, addig a legeslegtöbb ember benne ragad egy ilyen megszokásban. Szóval inkább olyan volt nekem, mintha a lakótársától jött volna el. Se szex, se közös programok, se gyerek, szinte csak a rezsifizetés meg az esti tévézés.
Feküdtünk, átölelt, megcsókolt, és akkor egymásnak estünk. Majd megkérdeztem, hogy nem gyors ez? Ő is gondolt erre. De akkor már 2 hónapja tartott ez a valami, és mindketten akartuk, így véeredményben nem volt gyors. Mások nem beszélgetnek, nem ismerkednek 2 hónapig az első szex előtt.
Tudom, hogy terjengős, tisztában vagyok vele, hogy hosszan és részletesen írok. De egyrészt ezzel kiírm magamból, másrészt meg van itt 2-3 ember, akinek tényleg nagyon hasznos válaszai voltak, izonyos dolgokban felnyitották a szemem, így ha nekik van idejük végigolvasni, akkor nyilván úgy kapnak teljes képet, ha én is pontosan írom le.
Szóval lehet itt fikázni, de mivel a legtöbb kapcsolat a kommunikáció hiányától megy tönkre, én tényleg pont ezt erőltettem. Főleg nála, mert annyira bezárkózott és annyira nem mutatta, mi tenné boldoggá, így beszéltetni akartam, hogy lépjen ki a komfortzónájából, hogy meg tudjam ismerni, mert máshogy nem tudunk egyről a kettőre jurni.
Köszönöm az eddigieket, újra.
Vannak félreértések. Én nem csak mentegetem magunkat, én keresem a megoldást. Tegnap este hidegzuhanyként írt néhány írás, de nem a rossz értelmeben. Mármint persze, fájdalmas, de pontosan ezért írtam ki a kérdést, ezért részleteztem ennyire, hogy ebből kívülről mi jön le.
A terápia fontosságát nem vitatom, de akármilyen hasznos és segítő, havi 40-60 ezret nem tudok ráfordítani, mert nincs miből.
Ettől függetlenül úgy döntöttem, elmegyek, az elején nem lesz anyagi gond, és ez lesz 1-2 hónap. Ha ezen túl vagyunk, úgy gondolom, nem muszáj minden héten menni, ráadásul azt már tapasztalatbl tudom, hogy menet közben az idő is segíteni fog. Ráírtam a városomban kettőre, hogy egyrészt mennyire van kapacitásuk, másrészt vázoltam az egészet, hogy egyáltalán ez beleillik-e a praxisukba, van-e értelme belekezdeni, vagy egész más a "specialitásuk". Mindkettő magánpraxis, mindkettő elég drága. Majd meglátjuk.
#16: Ez is szépen összeszedett, de azért vannak ferdítések. Nem nemlétező információkból építek várat. Azok az információk vagy tapasztalatok, vagy tőle származnak, és bár keveset beszél, de olyankor igazat mond. Illetve ha nem is akar önszántából beszélni magáról, azért néhány dolgot kihúztam belőle, olyankor látszik rajta, hogy nehezére esik ezekről beszélni, tényleg nem tud megnyílni.
Tökéletesen látod, hogy az önértékelésem nincs rendben. Ez 4 éve van így, mióta az exem elhagyott, aki 12 év után egyik napról a másikra lépett le, egy látszólag problémamentes és stabil kapcsolatból. Azért zuhantam meg annyira, mert minden a legnagyobb rendben volt. És mindvégig úgy kezelt, úgy szeretett, ahogy egy nő azt igazán elvárja, mindent megkaptam tőle, figyelmet, törődést, már babát terveztünk, teljesen egyértelmű volt, hogy ez örökké tart. Na akkor jártam pszichológushoz. Mert még ha lett volna valami baj... Addig az önbizalmam is a helyén volt, de azóta nem. Próbálkoztak elég sokan, de egyrészt 2-3 év volt, mire túlléptem rajta, másrészt mivel nem szerettem bele senkibe, kapcsolatba sem kezdtem. (Ugye Ő mindvégig ott volt a háttérben, mellette nem is tudtam volna másba beleszeretni.) Na azóta érzem azt, hogy nem kellettem igazán, mert nem vagyok értékes ember.
Kezdem belátni, hogy amit kergetek, az egy illúzió. Hiszen a munkahelyen (a cég ugyanaz, de másik osztály) ő egy erős, határozott jellem, mindig tudja, hogy miat akar, és ezt ki is tudja fejezni. Én pedig mindig is egy ilyen erős, határozott férfira vágytam, aki mellett biztonságban vagyok, aki mellett megélhetem a nőiségemet. Sose gondoltam volna, hogy a magánéleti személyisége másmilyen. Én ugyanazokat a jellemvonásokat képviselem az irodában, mint egy baráti találkozón, nem lesz másik személyiségem a másik társaság hatására. És szerintem ez az átlagos, ez a normális, de biztos vannak kivételek. Egy ember a tulajdonságait nem változtatgatja. De ő megmondta egyébként ez elején, hogy ő a magánéletben nem ilyen határozott, csak akkor még nem tudtam ezt hova tenni. Gondoltam, mindegy, majd kiforrja magát, ez egy erős és magabiztos pasi, hogy a viharba' lenne már otthon másmilyen.
És tessék, kiderül, hogy tele van gátlásokkal, tele van komplexusokkal (kisebbségi komplexusa is van egy testi hiba miatt, erről korábban a kollégákkal már beszéltünk, valószínüleg ezt próbálja a humorral kompenzálni), és egy labilis, ingatag ember, aki a munkahelyen magára ölt egy álarcot, és játszik. Talán nem is tudatosan, de hát ugye mégiscsak beismerte, hogy ott más, mint magánéletben. Akkor tisztában kell lennie vele, hogy az egyik esetben nem önmaga. Viszont ezek meg akkor új kérdések bennem, hogyha tud olyan lenni, és irányító típus, akinek az a dolga, hogy kezelje a problémákat, akkor magánéletben a saját életét miért nem tudja ugyanilyen határozottsággal irányítani, és megoldani?
Sok vagy.
Mindenen gondolkodsz, mindent kiveselezel, majd azon kattogsz, ég hiú ábránd őt kergetsz.
Mint egy kisgyerek.
Mit kell ezen annyit kattogni?
Elment, akkor ennyi.
Nem akarlak megsérteni a hozzászólásaimmal, mert azért látom, hogy bizonyos mértékig hajlandó vagy az önvizsgálatra és már ez is nagy szó. De akárhogy is boncolgatod a körülményeket, a helyzeted kívülről úgy fest, próbálom szemléltetni: mintha egy magányos sziklaszirten ülnél, körülötted minden irányban szakadék, de van a kezedben egy lakat egy rozsdás kulccsal és azt hajtogatod, hogy ha végre sikerülne kinyitnod a lakatot, akkor szabad lennél!
Remélem, átmegy a metafora.
"ezért részleteztem ennyire, hogy ebből kívülről mi jön le" - pontosan az, hogy tökmindegy, mennyire részletezed. Egyedül annak van jelentősége, hogy téged mennyire köt gúzsba ez az egész, arról pedig csak az írásaid hossza, illetve a felületes tartalma informál. Az, hogy ez történt, az történt, így gondolod, úgy gondolod, miért csinálja ezt meg azt - ez semmit nem ad hozzá a történethez, ezek a részletek az a "rozsdás kulcs", amitől a problémád megoldását reméled, de kívülről látszik a sziklaszirt is.
Én nem kérdőjelezem meg a kiszemelted igazmondási szándékát, őszinteségét. A szavai igazságtartalmát kérdőjelezem meg, mert amit leírsz, abból feltételezhető, hogy az illető nem lát tisztán önmagával kapcsolatban! Tehát keményebben fogalmazva: őszintén és jóhiszeműen nyilatkozik neked hülyeségeket önmagáról. Az esetek egy részében feltehetőleg csak az unszolásodra - ráadásul, ami még inkább eredményez erőltetett és átgondolatlan válaszokat. De ezzel annyira nem is egy csodabogár, mert aki mögött nincs önismereti munkában tapasztalat, képes teljesen félrelőni önmagát - mit miért érez, mit gondol, mi mit jelent. És tisztázzuk, hogy önismereti munkában a külső, profi nézőponttal végzettnek van jelentősége, minden egyéb csak ad hoc "segít", de leginkább csak max. a tüneteken. Tehát az ilyen "idő megoldja", meg agyalással megoldom - masszívan önátverések, amivel ugyan az ember megteremthet magának akár élete végéig egy vállalható életet, csak lehetnek benne ilyen pofáraesések, hogy "12 boldog év után hirtelen otthagyott"...
Én ezt nem is elemezném, kívülről annyira nyilvánvaló, de a reakciód is természetes, egyszerűen ez valami agyi önvédelmi mechanizmus, hogy az emberek mindig a recens körülményeket okolják az életvezetési nehézségeikért, senki nem tekint a múltba, hogy feltűnjön neki, hogy a problémái évtizedekre nyúlnak vissza. Az agyad azzal véd téged, hogy azt mondja, de ez más! Nincs kapcsolat! Csak most kezdődött! Ez az oka, az az oka!
Legtöbbször el is felejti szépen az összes negatív gyerekkori emléket, amikor érzelmileg elhanyagoltak a szüleid, "elfelejti" (vagy ha őszinték akarunk lenni: bepréseli a tudatalattiba) azokat az érzéseket, amiket így átéltél a szülők egyéniségének vagy megoldatlan problémáinak az árnyékában. Kifejleszt egy védőpajzsot, hogy hogyan "ne vedd észre" a környezeted nyűgjeit, hogyan maradj viszonylag stabil a kívül dúló viharban. És ezt a gyerekkori védőpajzsot viszed tovább a felnőtt életedbe és jönnek az olyanok, hogy teljesen rejtve tud maradni előtted valakinek a lelkivilága, akivel már 12 éve együtt élsz. Nem veszed észre a rezdüléseit, érzéseit, mert annyira a saját elképzeléseidben élsz. És azért sem, mert annyira nagyon AKAROD azt a boldog, biztonságos, stabil kapcsolatot, amiben nem volt részed gyerekkorodban, hogy ez a kettős vakság óv meg téged az utolsó nyilvánvaló pillanatig, amikor a párod már végül nem tudja máshogy tudomásodra hozni a problémát, minthogy lelép.
Az is nagyon beszédes, hogy ahogy a pszichológus-kereséshez állsz, hogy a pszichoterápia egy-két hónap után már elég lesz ritkábban is, meg hogy te mondod el a terapeutának, hogy mi a problémád és ő majd eldönti, hogy beleillik-e a praxisába. Elárulom, hogy az a terapeuta visszaadhatja a diplomáját, aki nem a sziklaszirttel foglalkozik, hanem a rozsdás kulcsoddal. Vagy aki 1-2 hónap után elégedetten ritkítja a találkozások gyakoriságát. Persze nyilván a rozsdás kulcsod lesz a kiindulási pont, mert a terápia érzésekkel dolgozik és az érzések a gyakorlati tapasztalásokon keresztül jönnek. De a terapeuta számára teljesen más lesz a kiindulási helyzet, mint amit te felvázolni reméltél. És az eredmények is mások lesznek, nem az, hogy a körülményekben mi változik, hanem a te szemléletmódodban, életvezetésedben, érzéseidben mi változik. (Mellesleg egy eredményes pszichoterápiának gyakran van olyan hozadéka is, hogy az embernek feljebb kerül a mércéje a munkahelyet illetően, és mivel az önértékelése is megerősödött már, képes is egy jobban fizető állást találni, tehát akár még anyagilag is megtérülhet az elején nyögve befektetett összeg.)
(#6, 16 voltam)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!