Felnőtt férfi, negatív anyakomplexussal? Belepusztulok, úgy hiányzik, segíteni akarok, de nem vagyok képes, és nagyon hiányzik.

Nagyon hosszú lett, kérlek csak akkor kezdj bele, ha igazán érdekel a téma, és végig bírod olvasni. A pártatlan véleményeknek örülök. Nagyon sok van benne még így is, de már annyira hosszú. Kérdésekre persze válaszolok, ha valakit érdekel. Köszönöm, hogy segítesz.

A pasi negyvenes, én harmincas. Idősebb nővel volt együtt, közel 2 évtizedig. A huszas éveiben jöttek össze, amikor a nő már 40 volt.

Egyszer elhagyta, az nagy szerelem volt, de nem jött össze, és idővel visszaköltözött a nőhöz.

Most újra szerelmesnek érezte magát, és újra kilépett a hosszú kapcsolatából. Szinte egyik napról a másikra, bár már rég érett benne.

Mi ismertük egymást évek óta, de csak nyáron kezdtünk el beszélgetni. Kiderült, hogy mindketten vonzódtunk a másikhoz, de ezt nem mertük kimutatni, akkor még nekem is volt párkapcsolatom, neki meg ugye mindvégig. De nyáron történt valami, és elkezdtük jobban megismerni egymást, szép lassan egymásba szerettünk. Ő nem árult zsákbamacskát, korrekt volt az élettársával, mi tényleg csak beszélgettünk, nem történt köztünk egyéb. Majd kb 2 hónap után közölte otthon, hogy beleszeretett valakibe. Egy héttel később hozzámköltözött, nagy reményekkel vágtunk bele. Többször szerelmet vallott.

Nem egy léhűtő, aki minden második nőnek szerelmet vallana. Sőt, rettentő gátlásos és zárkózott. Bevallottan nagyon makacs, ha egyszer nemet mond neki valaki, akkor ő nem próbálkozik, akkor az nem, és kész. A női praktikák nála nem működnek.

Hosszú távra terveztünk, éreztem, hogy mennyire szeret, annyira zavarban volt, új volt a helyzet, de ő első pillanattól otthonának érezte az én lakásomat, terveztünk nagy utazásokat, közös jövőt.

Valahol bennünk volt, hogy talán túl gyors, de mire várjunk, ha szeretjük egymást, végül is csak idecuccolt, nem egyből gyereket csináltunk. Alig telt el 2-3 hét, óriási feszültség gyűlt össze benne. Volt egy nagy veszekedésünk, ami szerintem normális, de tudtuk az elején, hogy csak súrlódásokkal megy az összecsiszolódás. Utána nem is szóltunk egymáshoz néhány napig, csak amit nagyon muszáj volt. Mindketten megmakacsoltuk magunkat, de azért szikrázott a levegő a feszültségtől, nem voltunk közömbösek.

Majd 3 hét után közölte, hogy ő már nem érzi, hogy ez működhetne, eltávolodtunk egymástól. Én meg csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

Több évet vártunk egymásra, sőt úgy mondta, hogy ő már évekkel ezelőtt azt érezte, talán én lehetek neki az igazi... csak mivel rá sem néztem, nem is kommunikáltunk, ő mindvégig azt hitte, nem kedvelem, így elpazaroltunk jópár évet.

Aztán 2 hónap ismerkedés, izgulás, várakozások, mint a kamaszoknál, ezernyi üzenet, szívecske, majd a nagy vallomás, hogy belémszeretett. Néhány sétálós délutáni randi volt csak, még a kezemet sem fogta meg, puszi sem volt, és este sem találkoztunk soha. Mondhatni baráti beszélgetések, de nagyon korrekt és tisztességes volt, nem akarta megcsalni az élettársát.

Aztán eltelik 3 hét, és már nem tud benne hinni, nem azt kapta egyikünk sem, amit várt. Innentől még itt volt 2 napot, de már csak a feszültséget éreztem, szerinte ő megpróbálta, szerintem meg az agya letiltott mindent, mert amilyen makacs, elhatározta, hogy ez nem megy, és kész.

Tudtam, hogy a hosszú kapcsolatát nem volt ideje feldolgozni, és utólag rakom össze a képet. Olvastam a negatív anyakomplexusról, amikor az anya boldogtalan, a gyerek ettől szorong, testi tüneteket produkál, mert úgy érzi, hogy neki kellene boldoggá tennie az anyját, de ez nem megy. Az apja ivott, a szülők házassága boldogtalan volt. Majd a kamaszkorral ez eltűnik, viszont idővel a gyerek sokkal idősebb nőt választ, mintegy kompenzálva azt, amit gyerekkorában nem tudott véghezvinni.

És ezen nem tudok túllépni. Szeretem, hiányzik, és nála sem múlt el teljesen. Mivel innen elment, egyéb lehetősége nem volt, visszament ugyanoda. Állítólag nincsenek együtt, a nő el fog költözni, ha lesz hova, de ez még több hónap. Azt mondja, külön szobában alszanak, alig beszélgetnek. De több hónap alatt bármi lehet, és kérdeztem, hogy jobb-e ott, mint itt volt, azt mondta, most igen. Ott mindent ismer, ott vannak a kutyái, ők a mindenei. Itt is nagyon-nagyon hiányoztak neki. Meg ott nincs feszültség, nincs veszekedés, nincsenek surlódások. Persze, mert majd' 20 éve ismerik egymást, a másiknak minden rezdülését, halálosan unalmas és szürke minden.

Egyébként is egy olyan férfi, aki bezárkózik, nincsenek barátai, semmit nem oszt meg arról, mi játszódik le benne, milyen érzései vannak.

Igazán, teljesen nem zárta, nem zártuk le azt, ami köztünk volt, de ő nem keres. Én írok neki, sajnos túl gyakran is, ő pedig ettől besokallt. Úgy fogalmazott, sokk volt neki ez a néhány hét. Ezt teljesen megértem, az egész élete megváltozott, és még csak fel sem tudta dolgozni az előzőt. De nem velem akar dolgozni ezen, hanem visszament a sebeit nyalogatni. Úgy érzem, óriási bűntudata van, amiért egy idős nőt hagyott magára, aki már - nem akarom bántani, de bőven túl van a fénykorán. A pasi viszont a legszebb férfikorban van, fiatal, életerős, nem egy nagymama korú nő mellett lenne a helye. Azt hiszem, a vágy és az érzés mélyen valahol megvan benne, hiszen azt a kezdet kezdetén kijelentette, hogy rég nem boldog, csak élnek egymás mellett, de nem az igazi. Az én véleményem az, hogy még ha az elején volt is valódi vonzódás a komplexus mellett, akkor is, egy közel 60 éves nő nem tudja már azt nyújtani, amit majd' 2 évtizeddel ezelőtt nyújtott, egy fiatal és tapasztalatlan férfinak. Sőt, szinte gyereknek, akinek imponálhatott egy érett nő gondoskodása, főleg, ha ezt gyerekkorában nem kapta meg. (Nem tudom, megkapta-e, de biztos sérült a lelke, az iszákos apa és az emiatt szenvedő anya mellett.)

Emiatt biztosan hálát érez, és nem meri végleg elhagyni, bűntudata van, pedig nem boldog vele. Unalmasak, szürkék a hétköznapok, nem nagyon van közös téma, csak szinte a közös háztartás. Persze sokan csak nyugalomra vágynak, amikor hazaérnek a munkából, és hogy ne legyenek balhék, anyagi stabilitás legyen. De ez nem egy valódi férfi-nő kapcsolat, amiben ki lehet teljesedni, ami értelmet ad az életnek.

A szexuális életük évi 2 alkalom volt, azt hiszem, de ez megint csak az én véleményem, hogy az már inkább csak kötelesség volt, mint igazi vágy. Ahol vágy van, vagy boldogság, ott nem vársz 6 hónapot, hogy elkezdd simogatni a másikat. Engem állandóan simogatott, meg sem állt a keze, már szinte sok is volt. Kérdeztem, hogy előttem is ezt csinálták? Nem.

Mikor elment, én mindent meg akartam beszélni, tele voltam kérdésekkel. Ő azt mondta, nem tudja, mit akar, idő kell. De én elküldtem a kérdéseimet. Sokat. Hiszen azt mondta, annyit szeretne az élettől, hogy boldog legyen, és akkor tud boldog lenni, ha engem azzá tud tenni. Ez kölcsönös, de annyira zárkózott volt, sosem mondta, mi tenné boldoggá, a kérdésekre nem válaszolt. A módszere a humor, vagy leterel dolgokat, vagy egyszerűen csak nem válaszol. Szóval én próbáltam hívni, nem vette fel. Írtam üzeneteket 3 féle helyen, amikre nem válaszolt, sőt már el sem olvasta őket. Tudom, hogy ez sok volt, csak én meg vérszemet kaptam, mert egyre több és több dolog jutott eszembe, amikre megőrültem, hogy nem kapok választ. Nem akartam rosszat, de azt tettem. Viszont leírtam neki, hogy épp attól félek, hogy ha teljesen beszüntetjük a kommunikációt, akkor úgy eltávolodik tőlem, és visszatér a megszokott szürke életébe, hogy onnan nincs visszaút. Fenn akartam tartani a lángot, mert azt nem tudta kimondani, hogy teljesen elmúlt a dolog.

De nem hagyta. Közölte, hogy ez mennyire sok neki, és ő ilyenkor bezárkózik. Én ezt nem akartam hagyni, de adtam időt, 3-4 napig semmi kommunikáció nem volt. Viszont az idő rohan, ő meg ugye ott lakik újra a megszokott környezetben, a régi élettárssal, minden a régi. Még ha egyelőre külön szobában is, de a háztartás közös, szépen lassan vissza lehet ezt csinálni.

Azt gondolom, hogy a 2 szerelem (már ha ez annak nevezhető) egy elfojtott vágy a részéről, a szíve próbál jelezni, hogy mi tenné boldoggá, de az agya nem hagyja. És a tudata irányítja, mert egy racionális férfi. Értelmiségi, nagyon intelligens, nem hagyja, hogy elragadják az érzelmek. Mindig is ésszel döntött, megfontolt döntéseket hoz.

Neki is sokkoló volt, hogy most ezek az érzelmek így elragadták, és bűntudata meg lelkiismeret-furdalása van, hogy szerelmet érzett, hogy egy fiatalabb nőért és a számára új érzésekért eldobta a tudatosan felépített stabil életét.

Persze, hogy hiányzik neki, minden pillanatát, minden mozdulatát a megszokás irányította, olyan fix napirendje van, ami most felborult. De az élete halálosan unalmas volt, reggeli rutin, majd munka, onnan haza, híradó, ismeretterjesztő csatornák, alvás. Semmi program. Sokkolta, hogy azt mondtam, én is otthonülős vagyok, de a legszebb heteinket ki akartam használni, meg a nyári jó időt, és szerveztem pár programot. Felborult a rutinja. Az a durva, hogy az első két hétben ezekben teljesen benne volt, élvezte is, amíg felszabadult volt, sőt ő is tervezett. Megfeledkezett magáról, tudta élvezni. Elnyomta a komplexusát, elnyomta azt magában, hogy hirtelen hagyott el valakit. Majd amikor a lelkiismeret-furdalást már nem tudta elnyomni, akkor jött a feszültség, és hogy ez nem működik, és már nem is érzi, hogy működhetne.

Nem tudom, mit tehetnék. Mindent megpróbáltam, és biztosan ez is sok volt neki. De nem tudom elengedni, szeretem. Éveket vártam rá, ő is rám, ha ezt hajlandó lenne kezeltetni, és feldolgozni a másik kapcsolatát, a világ legboldogabb párja lehetnénk. De bezárkózik, eltaszít magától.

Abban a kapcsolatban nem volt gyerek. A nőnek van egy felnőtt gyereke, aki az elején még kamasz volt. A kamasz gyereket egy alig pár évvel idősebb szintén "gyerek" "nevelte". Vagy egy huszas éveiben járó férfi már igazán férfi, ne tekintsem gyereknek? Valahogy bennem az van, hogy ha férfi lett volna, a saját korosztályából talált volna párt (voltak előtte normális korú barátnői), de ha szüksége volt az oltalmazó nőre, aki mellett biztonságban van, akkor abban a kapcsolatban ő nem tudott férfiként kiteljesedni. Most pedig olyan sok idő telt el, hogy hiába a vágy, hiába szeret bele valakibe, már nem képes egy egészséges párkapcsolatot kialakítani, ahol az övé lenne a férfi szerep.

És az egésznek a lényege, ami miatt nem tudom elengedni, amit nem értek. Hogy nem mondja ki, hogy vége, nincs tovább, ennyi volt. Ugyan néha utalgat rá, hogy nem megy. De közben ha sikerül kicsikarnom egy-egy választ, az tele van bizonytalansággal. ezt be is ismeri, hogy nagyon bizonytalan. Az elmúlt egy hétben ilyeneket mondott: nem tudja, hogy mit akar. Kérdeztem, boldoggá tudom-e még tenni? Nem tudja. Kérdeztem, vissza fog-e költözni? Nem tudja. Ez egy hete volt. Tegnap sikerült beszélgetnünk, igaz nagyon zavarban volt, és menekült, mert sok és határozott kérdést tettem fel. Kérdeztem, sosem jön már vissza? Azt mondta: hát, van esély rá. Tudom, hogy ez inkább negatív, mint pozitív, de mégis... nem azt mondta, hogy nem. És ahogy fogalmazott, abban az is benne van, hogy van esély, hogy visszajön. Illetve elvitt kocsival egy darabon, én kértem, de neki is eszébe jutott. Megpusziltam a nyakát, azt imádta. Most is beleborzongott. Megharaptam a fülét, zavarba jött, mondta, hogy ne csináljam, DE: a fejét felém hajtotta. Mást mondott ki, mint amit cselekedett. Majd megkérdezte, hogy én azt gondoltam, hogy ezek csettintésre elmúlnak? Most is beleborzong, és én is szoktam neki hiányozni esténként. olyankor arra gondol, hogy jó lenne látni. De sokkal gyakoribb és erősebb az az érzés, hogy jól van ez így, nem működött, és elnyomja azt az érzést, hogy hiányzom. Pedig nem boldog a nővel, de velem meg nem mer, mert egy gát visszatartja. Nem mer boldog lenni, elfojtja a vágyait, és én bárhogy próbálok segíteni, nem tudok.

Ezt az egészet ma megírtam neki, még ennél is hosszabban. Hogy ehhez szakember kell, ezen beszélgetés már nem segít. Hogy neki kell felismernie, de ez már megvolt, már kimondta, hogy nem boldog, hogy évek óta nem volt az, és egy ideig tudott szeretni, felszabadultan tervezgetni az új életét. Én mellette állnék, de egy pasi sosem ismeri be, hogy segítségre van szüksége. Vagy hogy egy lélekturkász munkája bármit is érne. Ő felnőtt, képes kezelni az életét. Amilyen makacs, nem fog orvoshoz menni, nem fog segítséget kérni, mert az olyan ciki. Hát még ha meglátná egy ismerős vagy egy kolléga. De egyedül meg nem megy. Sőt, attól tartok, hogy bár tudja, hogy nem boldog, de az anyakomplexust nem ismeri el. Még csak nem is tudom, mert ezeket tegnap este és ma reggel írtam neki. Délelőtt elolvasta ugyan, de azóta semmi reakció. Beszéltünk munkaügyben, természetesen kerültem a témát, ne érezze zaklatásnak. A levélben kértem, hogy jöjjön el délután, akár fejtse ki, mit gondol arról a sok hülyeségről, amit összehordtam. Ha ez most sok neki, akkor csak mesélje el, milyen napja volt, és hülyéskedjünk kicsit, ahogy szoktunk. Mivel a levélre nem reagált, így erre sem, de hiába vártam, nem jött. Ő nem hódol be. Még 3 körül küldtem neki egy sms-t, hogy megint sokkot kapott? Azóta sincs válasz.

Ha végigolvastad, köszönöm az idődet. Mit gondolsz, meg lehet menteni? Ez az ember mentális problémákkal küzd, de nem tudom elengedni, mert egyébként annyira értékes ember, az az egy, akivel az egész életemet le tudnám élni. Nem éreztem ilyesmit 9 éve, azóta nem voltam szerelmes. Annyira szeretnék segíteni, már én is feszült és ideges vagyok, amiért nincs megoldás. Próbáltam szépen, lassan, időt hagyva, segítő kérdéseket feltéve, minden módon, de hatástalan. Ha egy ilyen ember pszichológushoz kerül, ott milyen módszerrel tudnak ebből valamit kihozni? Én is jártam pszichológushoz, igazából semmit nem csinált, csak hagyta, hogy beszéljek, beszéljek, ha elakadtam, pontosító vagy irányító kérdéseket tett fel, de sosem mondta ki, merre menjek, nem adott iránymutatást. Beszélgetni egy idegennel ő nem fog, nem fog megnyílni, egyetlen barátja van, akinek 10 év után nyílt meg, de vele sem beszélgetett még az idén egy nagyot. Nincs kivel megossza az érzéseit, de egy vadidegennek tuti nem fog megnyílni. Mit tenne a pszichológus? Ő sem mondhatja meg, hogy "engedd el, ami nem tesz boldoggá", mert ezzel nem ér célt. Annyira, de annyira kétségbe vagyok esve, persze ez is terápia, hogy kiírtam magamból, de ha valaki még tanácsot is tudna adni, annak nagyon örülnék.

Még egyetlen gondolat: a hosszú levélben leírtam, hogy én nem tudtam az elején még kimondani, hogy szeretem, várni akartam ezzel, pedig tudtam, hogy ez lesz. És tessék, beleszerettem, csak nem akartam, hogy valakiben megint csalódjak, valaki üres ígéreteket tegyen, hogy ez örökké fog tartani. Nem akartam újra szenvedni, ezért nem mertem beleélni magam, de már késő, szeretem. És egyetlen kérdésem van: ő szeret-e még.