Ugye érdemes kitartanunk egymás mellett?

Ha nem baj, én a kedvenc írom egyik idézetével reagálnék, amelyet gyermek intézett a szülőhöz:

"Az én életem akkor is az enyém, ha általatok kaptam."

A te életed, neked kell elkövetned a saját hibáid, próbálkoznod, és meglátnod: tényleg megéri-e a pasas a fáradozást. Szereted, ő szeret, ez tiszta sor, és ha édesanyád ezt nem érti meg, akkor abban ő a hibás, nem pedig te.

Anyukádnak az alábbiakkal van baja:

1. "Azt megjegyzem, hogy 300km távolság van köztünk." (félt a csalódástól)

2. "mivel jövőre érettségizem és abba a városba tudok menni továbbtanulni, ahol ő lakik" (attól fél, hogy a fiú miatt máshogy döntesz a jövődet illetően, ergo miatta mész oda, ahová, nem magad miatt - ami nagy hiba lenne)

3. "Nem is tudom mi lenne velem nélküle!" (túlontúl nagy a lelki függés, holott ez nem egy minden tekintetben kipróbált kapcsolat, ld. 300km)

Itt most nincs jó és rossz megoldás, de ha megígéred, hogy a jövőddel kapcsolatban (pl. továbbtanulás) úgy döntesz, mintha a párod nem lenne, akkor szerintem megenyhül. Ugyanis a szöveged alapján egy jó lelkű, kedves lány vagy, nem is buta, csak hát az élettapasztalat az, ami belőled hiányzik, anyukádból meg nem. Márpedig könnyen lehet, hogy amikor már nem lesz ott 300km és eltelik egy kis idő, ez a kapcsolat sem tűnik már majd olyan jónak. Vagy 10 évvel később, amikor a veszekedések során nem csak a "miattad föladtam a karrierem, mert miattad jöttem ebbe a városba és lettem tanár, amit gyűlölök", stb. jellegű mondatokat a fejéhez, hanem a saját fejedet is csapkodni fogod, hogy most úgy döntöttél, ahogy. Szóval függetlenítsd a kettőt és anyukád látni fogja, hogy elég érett döntést tudtál hozni ebben a helyzetben és béke lesz.