Kezdek a férjem mellett boldogtalan lenni, s nem akarok kifutni az időből, mert szeretem, mit tegyek?

van 3,5 hónapos babánk. Én úgy érzem, mióta ő megszületett, a férjem nem igazán vált apává, s nekem ezzel vannak gondjaim.Több veszekedésünk is volt már e miatt, el is mondtam már mik az elvárásaim mint apa iránt, ideig óráig figyelt is a dolgokra, de már megint ott tarunk ahol előtte.Az anyját tartja elsődlegesnek, mert azaz édesanyja=mikor így nevezi a falra tudnák menni, az én szüleimet meg semmibe veszi. Nem a gyerekünk érdekeit nézi, hanem az anyjáét. Vannak napok mikor jobban foglalkozik a kicsivel, de ma reggel is a szabad 15 percét, számítógépes hüle akvárium fejlesztésre szánta.Nekem mint anyának ez fáj. Én mindkét oldalról a szülőket a fiam nevelése, szoktatása érdekében, mamának, papának nevezem, a férjem a szüleimnek sosem mondta, fiam itt a mama, papa. Túl anyás, úgy érzem, s nem tudom mi váltotta ez ki belőle. Mintha csak azt tekintené családjának, az én rokonaimat így kizárja a fiam életéből, pedig szép nagy családban nevelkedhetne, ha mindkét irányba nyitott lenne. Persze hozzá kell tennem, a nővérééknél is ez a helyzet. Anyóst kinullázták, a gyerekek terén,most hogy nagyobbak, nem is szeretnek náluk. S persze ha megint felhozom mi nem tetszik, akkor én leszek a rossz, mert édesanyukája ellen vagyok, pedig már már ő miatta kezdem nem szeretni azt az asszonyt (anyósom).