Hány kapcsolatot rontottatok el mire rájöttetek, hogy változnotok kell? Őszintén

Igazán kettőt.

Voltak közte is kisebbek, de ott nekem volt főleg bajom vagy elhamarkodtam a döntést, hogy együtt akarok lenni az illetővel.

Az első esetben is némileg a választás volt a ludas, az illető hatalmas személyes teret igényelt, én annyira nem. Aztán 18 éves naiv kislányként azt hittem, hogy attól leszek szerethető ha mindenben a top akarok lenni anélkül, hogy lenne tartásom. Azóta nem viselkedtem olyan cselédként szerencsére.

A második esetben sem volt megfelelő a választás, mert fiatalok voltunk (a srácon jobban érződött) és nem igazán akart az illető döntést hozni a kapcsolat komolyabb jövőjéről. Ekkor 21 voltam. Én persze válaszokat követeltem, konkrét döntéseket, csúsztam utána ahelyett, hogy az első ignoráns viselkedésnél leléptem volna. Komolyan vettem, pedig nem kellett volna. Sokat agyaltam az egészen és sok dolgot feltettem rá (az akkori félévemet, egy barátságomat, stb), pedig nem kellett volna.

Utána jött egy időszakom, mikor megtanultam a leckét és könyörtelen szelektálásba kezdtem mindenkivel, akivel ismerkedtem. Undok módon koptattam le a komolytalan embereket, a potenciális hitegetőket, az éretleneket és mindenkit, akinek fingja sincs arról, hogy hogy kellene viselkedni a párkapcsolatban és hogy az egész nem fun and games, hanem munka és odafigyelés. És helyenként kompromisszum. És ezzel párhuzamosan elkezdtem magam is többre tartani, határokat húzni magamnak és felfogni, hogy ha normális embert választok, nem leszek birtokló és követelőző, hiszen ezt akkor csinálom, ha hülyébbnek érzem az illetőt magamnál és kételkedem abban, hogy a beleszólásom nélkül tud jól dönteni és a figyelmeztetésem nélkül tud adni annyi szeretetet, amennyi szükséges ahhoz, hogy nyugodt maradjak.

23 évesen ismertem meg a jelenlegi párom és azóta is együtt vagyunk. Az évek alatt nem volt olyan veszekedésünk vagy olyan pont a kapcsolatban, mikor úgy éreztem, hogy nem oldjuk meg. Nem keltem és feküdtem a bizonytalanság miatt gyomorgörccsel, mint korábban. Nem akartam az anyja lenni és a megmondója, mert láttam rajta, hogy magától sem elveszett és nem tesz ellenem, a kapcsolat ellen vagy maga ellen semmi rosszat, ha nem figyelek rá.

A kapcsolaton belül is sokat tanultam együttélésről, megértésről, türelemről, szeretetről, ezek szerencsére nem kerültek a kapcsolatunkba. De átformált és úgy hiszem, jobb ember lettem.

Őszintén szólva én nem jutottam el erre az önismereti szintre. Inkább a kapcsolati bukásaimat abban látom, hogy nem a megfelelő emberekkel jöttem össze. Mindenki mást vált ki másokból, így belőlem is mindenki mást váltott ki. Nekem meggyőződésem volt, hogy egy hisztis, féltékenykedő házisárkány vagyok, amíg meg nem ismertem a férjem, mellette nem is emlékszem, hisztiztem-e valaha bármiért is. Az exemmel ellenben nagyjából napi szintűek voltak a veszekedések és a feszültség, folyamatosan féltékenykedtem. Így utólagosan azt kell mondjam, hogy nyilván én sem vagyok szent, természetesen hibáztam (pl hogy egyáltalán összejöttem vele), de alapvetően amikor rossz személyiségvonásokat hozott ki belőlem valaki, az nem azért volt, mert nekem mindenáron személyiséget kéne fejlesztenem és javítanom valamilyen tulajdonságomon, hanem a pocsék kapcsolat és a nem megfelelő partner hozta ki belőlem a rossz énemet. A megfelelő partner mellett viszont soha fel se merült, hogy hisztivel akarjak elérni bármit is, féltékenykedésről szó sincs, abszolút természetesen jön a felnőtt kommunikáció a kezdetektől fogva. Valahogy a férjem hozzáállása és az ő kommunikációs stílusa is ezt váltja ki belőlem, nem érzem szükségét semmilyen más drámai eszköznek, ellentétben gyakorlatilag bármelyik exemmel.

Szóval mondhatni, az összes korábbi kapcsolatomat és egyiket sem rontottam el. Eleve hiba volt belemenni úgy, hogy nem éreztem magam magabiztosnak velük, de mégsem az én személyiségem hibái rontották el a dolgokat. És nem mondhatom, hogy az idő előrehaladtával annyira értem és esetleg ez hozott tudatalatti változásokat bennem, az első pasim 17, a férjem 21 éves koromban ismertem meg, az még azért nem a személyiségfejlődés csúcsa szerintem, és a kettő között nem telt el olyan rettentő sok idő, hogy esetleg abból tanuljak és az alapján fejlődjek.

0

Első kapcsolatomban vagyok 6. éve. Minden tökéletes.

Én előbb rendbe raktam magam, és utána tudtam csak ismerkedni. Úgyhogy végeredményben jól jöttem ki a problémámból.