Mit tegyek, ha a barátnőm "kitárulkozott", de én nem tudok vele együttérezni?

Fél év után elmesélt a barátnőm egy nagy titkot magáról.

A kérdésem nem provokatív célú, és hiába szól egy (elvileg) bűncselekményről, már járt az ügy a rendőrségnél réges rég, szóval kérlek titeket, hogy ne jelentsétek, hanem inkább válaszoljatok!

Tehát, a barátnőm évekig terápiára járt, mert átesett egy traumán, de eddig nem tudtam, pontosan min.

Tegnapelőtt mondta el, hogy megerőszakolták. Részletezte is a történetet. Volt egy fiúbarátja, aki szerelmes volt belé, de a barátnőm nem akarta megszakítani vele a kapcsolatot, mert jó barátnak tartotta a fiút, pedig ő szerette volna, ha távol maradnak inkább egymástól, ha nem akar a párja lenni. Folyamatosan reménykedett a srác éveken át. Közben a barátnőmnek volt pár pasija, olyan is volt, hogy hírhedt mocskos nőcsábásszal feküdt össze, kapcsolatnak kamuzta (tartott vagy fél évig, és akkor is végig veszekedtek a sráccal + csalta is), és a fiúbarátja minden részletét végighallgatta ezeknek.

Aztán volt egy buli, amikor a barátnőm sokat ivott, és sokszor ölelgette a srácot, közben pedig elment mással smárolni. Végül a fiúbarátjával is smárolt, majd bementek egy üres szobába, ahol a srác levette a ruháit, és többszöri nemleges kérés ellenére megfektette. Egyszer próbált elhúzódni, de visszarántotta, és játékos hangsúllyal mondta, hogy ne játszadozzon, tudja, hogy akarja, és onnantól nem ellenkezett, mert állítólag leblokkolt és félt, és annyira nem várta ezt a sráctól, hogy teljesen lefagyott.

Másnap elment látleletért és feljelentést tett, de a sérülései nem voltak olyan komolyak, hogy mindenképp erőszakos közösülésre utalnának (lehetett sima vad szex is), a srác pedig minden tagadott, azt mondta, hogy a lány nem volt részeg és egyértelműen beleegyezett. Rendes bizonyíték hiányában nem lett az ügyből semmi.

Sírt, amikor elmesélte, de én őszintén bevallom, hogy semmit nem éreztem. Egyrészt a srácot sajnálom, másrészt nem hiszem, hogy erőszaknak fogta fel a dolgot, nem volt szerintem tisztában azzal, hogy nem akarja, ráadásul rengeteg lelki fájdalmat élhetett át. És lehet, hogy szörnyen hangzik, de az is megfordult a fejemben, hogy ha nem lett volna ez az eset, akkor még "azt" az életet élné még mindig a barátnőm, és soha nem állt volna le velem, és nem lenne ennyire komolyan vehető, odaadó, nem ért volna be ilyen hamar, talán túl későn kapott volna észbe.

Tudom, hogy ezek olyan gondolatok, amikről mélyen hallgatni kell a mai világban, éppen ezért írom ide, mert itt névtelen, és végre kiírhatom, hogy ezt gondolom.

Viszont jön a nagy kérdés: Mit tegyek? Játsszam meg az együttérzést? Eddig azt tettem, de szörnyű érzés. De igazat meg nem tudom, hogyan mondhatnék, leginkább sehogy. Akkor mi a megoldás?