Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
20 éves lány vagyok és 3 és fél éve vagyok együtt a barátommal, aki 21 éves. Nagyon szeretem, de mégis szenvedek. Mit tegyek? Van/volt valaki hasonló helyzetben?
Nagyon harmonikus a kapcsolatunk, rég óta nagyon el van már mélyülve az egész, nagyon szeretjük egymást. Minden porcikáját ismerem, tökéletesen tudunk együttműködni, nincsenek konfliktusaink. Jön az egyetem, a felnőttkor és egyszer csak azt vettem észre, hogy a gimis kapcsolatom tovább tart, mint ahogy azt “terveztem”. 16 éves voltam, mikor összejöttünk, soha egy csók nem csattant el előtte senkivel és nála is hasonló a helyzet. Mindent együtt tapasztaltunk meg, együtt éltünk át. Nagyon megijeszt a tény, hogy ha ez így halad, úgy tűnik ebből lassan akár esküvő is lesz, mivel hamarosan az összeköltözés téma is aktuális lesz. A kapcsolatunkkal szinte az az egyetlen problémám, hogy nagyon nyugodt és nem nagyon osztja meg a mélyebb gondolatait, pedig én nagyon lelkizős, érzelmes vagyok. Igénylem a sok beszélgetést és a sok szexet, neki pedig ezek a dolgok nem ennyire fontosak. Olyanok vagyunk együtt, mint egy évtizedek óta összeszokott házaspár. (Azzal a különbséggel, hogy mindketten sportemberek vagyunk és nagyon aktív a magánéletünk külön-külön is). De ezen kívül többnyire mindig otthon filmezünk, moziba járunk, piknikezünk, programozunk mindenfelé, nagyon jól érzem magam vele, ő az egyetlen ember, akihez mindig van kedvem. De mégis azt érzem, fojtogat az bennem elnyomott kérdés, hogy ennyi volt? Ha együtt maradunk, nekem mostantól ez lesz az életem? Egyszerűen többre vágyom. Nagyon pörgős, energikus, néha “sok” is vagyok, így nem is tudom egy hasonló habitusú ember el tudna e viselni egyáltalán. Szerintem épp ez az oka annak, hogy jól működünk együtt. Ő a földön tart engem, nem hagyja, hogy mindig megcsináljak mindent, amit a fejembe veszek, én pedig lazítom őt és sokkal nyíltabb másokkal is, amióta velem van. Nem mondanám, hogy unatkozom vele, de bevallom őszintén vágyom arra, hogy tűzesebb és lendületesebb legyen, néha kicsit irányítson engem és nekem csak sodródnom kelljen az eseményekkel. De sajnos nem így van. Egyszerűen azt érzem, hogy nekem most nem egy komoly kapcsolatra van szükségem. Nagyon ügyelek az alakomra, külsőmre, elég nyitott és közvetlen vagyok, így gondolom ebből kifolyólag, de elég sokszor kerülök olyan helyzetbe, ahol csak rajtam múlik, hogy kísértésbe esem e. Nagyon sok fiú barátom van, nagyon sok bókot kapok és egyre nehezebben kezelem ezeket a szituációkat. Soha eszembe sem jutott megcsalás, sőt jelenleg szakítás sem, de őszintén fogalmam sincs mit tegyek. Iszonyatosan szeretem a barátomat, nagyon kötődöm hozzá, a szex is nagyon jó vele. Ő a másik felem, azt érzem nem tudnék nélküle élni, de mégis többször előfordul, hogy másról fanáziálok, ami legtöbbször sírással végződik, annyira bűntudatom van. De egyszerűen nem tudok mit csinálni, egyre jobban érzem testi-lelki jeleit annak, hogy még nem éltem ki magam. Vágyom az újdonságokra, nagyon szeretnék flörtölni, ismerkedni, egy éjszakás kalandba belemenni és próbálom elnyomni magamban ezeket az érzéseket de egyre erősebbek. Megöl a megszokás érzése, nem tudom elnyomni magamban azt, hogy mennyire vágyom újdonságra, izgalomra és pezsgésre. Szakítani viszont nem szeretnék, szerintem annak az lenne a vége, hogy újra összejönnénk, nem hinném, hogy kibírnánk egymás nélkül. Simán el tudom képzelni, hogy összeházasodjunk és gyerekeink szülessenek, szerintem nagyok boldogok tudnánk lenni. Ő tényleg egy angyal, egy kincs számomra, minden percet ajándéknak érzek vele. De úgy érzem, ha végérvényesen bennemaradok ebben a kapcsolatban, előbb, vagy utóbb borzasztóan elő fog törni belőlem az, amit eddig elnyomtam. És nem szeretném 30-40 évesen szét bulizni az agyam és megcsalni.
Sajnos a szüleim élete így alakult és én nem szeretném így leélni az életem. Mit tegyek? Voltatok esetleg hasonló helyzetben?
Ezt sugallja a világ :( Ha neked ez fontosabb...
Nem vagyunk ösztönlények, hogy ne tudnánk uralkodni magunkon. Ha akarunk.
A Kérdésedben ott a válaszod. Nem szeretnéd, nem akarod így leélni az életed. Egy párkapcsolat arról szól hogy azért vagytok együtt, mert megláttatok egymásban valamit, viszont ha az egyik félnek nem jó, akkor senkinek nem jó. Egy párkapcsolat nem pecsét, nem szentségtörés ha vége van,vagy ha beszélsz. Kinek az életéért vagy felelős? az övéért vagy a tiédért? kinek az életét éled? a tiéd igaz? Meghazudtolnád magad azzal hogy "szereted" azaz mégsem? ez egy emberi játszma. HA igazán szereted ŐT és elsősorban magad akkor beszélsz vele, elmondod a dolgokat és szakítasz, vagy azt mondja hogy oké, legyen nyitott a kapcsolat. A kapcsolat nem azért kapcsolat, mert soha nem szakadhat meg. Igen lesznek fájdalmak, de a legnagyobb fájdalom az, amit te hiszel el. Senki, senki nem fog feletted ítélkezni, amiért véget vetsz HA te úgy döntesz hogy nem érzed jól magad.
Ha elnyomsz valamit, azzal erőt adsz neki. Elnyomni soha nem szabad se érzelmet, se indulatot se semmit mert saját magad pusztítod. TE vagy a felelős a saját életedért.
Tedd fel magadnak a kérdést. Kinek az életét éled? a barátodét, az Ő akaratát, vagy a sajátod?
Ha megérti meg, ha nem akkor nem ,viszont ne ringasd bele magad egy olyan játszmába, amiben te szenvedsz sérülést, kárt és neheztelést. Ha vége, akkor vége. Van szabad akaratod, csak nagy nyomást nagy jelentőséget teszel a barátod iránt. Ami egyrészt nem baj, mert kell az empátia, de hol marad magaddal szemben az empátia? te vagy a mozgatórugója a saját életednek. Ha nem te tudod mi a jó, akkor ki? más nem fogja megmondani hogy neked mi a jó. Hallgass magadra, főképp a lelkedre, mert ha nem működik együtt a test,lélek és az elme, akkor bizony ilyen nagy dilemmába fogsz kerülni. MERJ hallgatni magadra!
(előző vagyok.)És még valami. Attól hogy vége, nem biztos hogy vége. Lehet újból egyszer összejöttök megint, nem tudhatod ezt előre, ami tudsz az az hogy te mit érzel. Ne zárd be magad az elme börtönébe. MERJ magad szerint élni! A legnagyobb börtön az elme! Abból szabadulj ki és merj magadra hallgatni.
Voltam egyébként ilyen helyzetben én is, szakítás lett a vége, békés elvállás mert tudtuk, hogy nem fog működni se neki, se nekem. 22/F
Na pont emiatt nincs szükségem párkapcsolatra. Egyszerűen a nők a kiegyensúlyozott, nyugodt, harmonikus életet élő normális férfiakat röhögve dobják el maguktól, csak mert kell a pörgés, a duhajkodás, a bulika, az élvhajhász lét.
Nem is csodálkozom már azon sem, hogy a férfiaknak meg szinte már csak "arra" kelletek, mert veletek képtelenség leélni nemhogy egy életet, hanem együttmaradni 1-2 évnél tovább.
Kisanyám, az élet igen jelentős részét teszik ki a szürke hétköznapok, amikor a munkahelyi, iskolai, otthoni, családi kötelességeknek kell eleget tegyél, és ez bizony olykor igen monotonnak tűnik. Na te meg pont erre vagy képtelen. Egyszerűen élhetetlen vagy.
Az ördög legnagyobb trükkje, hogy elhitette, nem létezik. Hogyne létezne. Még tökéletes sem lehet elég jó. Ez furcsa, ugyanis ha tényleg olyan csodálatos minden, miért akarnál egyéjszakás kalandokat, meg flörtölni szanaszét a búrádat? Számomra bicskanyitogató ez a felfogás, hogy ki kell élni magam. Nagy túrót kell kielni magadat, ha megtalálrad azt, akivel le tudnál élni egy életet. Tipikus példája annak a kérdés, hogyan lehet a jót is szétbarmolni. Ezek szerint mindig is bennes volt a ribi faktor, csak le volt szépen tolva mélyre.
Gondolj bele: ok, szakítotok, bulizol, kefélsz kedvedre, kalandokat szerzel. Ideig-óráig működik, aztán jön majd a sírás, hogy tönkretetted az életedet, a jól működő kapcsolatodat ezért. EZÉRT a semmiért? Másrészről tudod, mi férfiak, ha megtudjuk, hogy egy nő ribi, sok kalandja volt, az életben nem akarunk tőle komolyat, nem hogy gyermekeink anyját látnánk bennük. 31F
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!