Hogyan lehetne változtatni rajta? Miért nem elég merész, bevállalós?

Engem nem engedtek a szüleim Budapestre egyetemre, de lenne lehetőség, hogy mesterképzésre vagy diploma után odamenjek, ahhoz már ők nem kellenek. Viszont a barátom is ilyen Budapest-fóbiás...Néha megbékélek a gondolattal, hogy ok, jó lesz nekem a nélkül is, de az akkor is egy régi álmom, hogy ott éljek legalább egy kis ideig. Most is nézegetem a nyelvtanfolyamokat, és pl. a Göethe intézetnek is csak Pesten vannak tanfolyamai. Japán nyelvkurzus is csak ott van. Shaolin kung-fu iskola is csak ott van. Ott van az operaház, az Erkel színház, én nagyon szeretem a klasszikusokat, a balettet, az operát, mindig vágyom, hogy élőben is részese lehessek valami elitnek, fantasztikusnak! Ott sokkal jobb iskolák vannak majd a leendő gyerekeknek is (igen, fontos, hogy hosszabb távra is gondolkodjak, minek kezdjek el olyan helyen dolgozni, ahol nem szeretnék sokáig ott maradni). Már évek óta Debrecenben tanulok, nagyon király város, de már unom, mindent tudok, hogy hol van, nincs semmi új.

Aztán mondtam még neki, hogyha nem Pest, akkor meg külföld. Arra mondja, hogy igen, persze, ő is benne van, szeretne, bevállalós. Aztán mondom, hogy pl. Ausztria, Németország, mérnökként ott is király lehetőségeink lennének, meg gyönyörű mindkét ország. És akkor meg jön az, hogy ,,de ott németül beszélnek, fúj!". Végülis csak 12 évig tanult németül és nyelvvizsgája van neki is, nem értem. Az csak egy nyelv, de a többi bőven túlkompenzálja. Olaszul, franciául nem tudunk, Angliába meg ki tudja, mire odaérünk, ki tudunk-e menni, de a német területekre egyáltalán nem olyan nehéz kijutni, főleg, hogy itt vannak a szomszédban.

És egyébként ő mindenben ilyen. Nincsenek olyan nagy álmai, csak megelégszik a ,,legyen egy házunk" gondolattal. Az Msc-t is csak úgy muszájban akarja majd megcsinálni. A PhD-t is javasolták nekünk a tanáraink, de ő nem akar már többet tanulni. Viszont ha rábeszélnénk, megcsinálná. Nincsen olyan kitüntetett irány az életében, nincsenek konkrét céljai, álmai, mint nekem, nem érzem rajta, hogy komolyan küzdene bármiért is. Csak van, elvan. Pedig full jó esze van, nagyon okos, évfolyamelső. De akkor is csak van, elvan. Ő nem unatkozik, nem vágyik sehova, neki jó az, hogy itt vagyunk, de ha megyünk valahova, örül neki, meg mondja, hogy király volt, de nincsenek konkrét tervei, hogy akkor tök jó lenne jövőre mondjuk egy Görögország mint nyaralás. Szóval nem érzem rajta a komoly elhatározást, hogy ő is nagyon akarna menni, tenni, csinálni...

A másik dolog meg az, hogy nem mer lázadni meg ellentmondani a ,,rendszer"-nek. Pl. ha az egyik tanár leír egy példát, én észreveszem, hogy hibás, akkor még képes leállni velem veszekedni, hogy ,,de biztos úgy van, ha a tanár írta". Aztán a tanár is mondta, hogy hibázott, miért nem szóltunk? Utána bocsánatot kér, de legközelebb megint ez lenne, hogy a tanárnak van igaza mindig, nem bírálja felül, nem gondolkodik el rajta, hogy most tényleg mindig úgy van-e, hanem csak elfogadja, amit a felsőbb hatalom mond. Csak úgy érzem, hogy nem küzd értem, nem áll mellettem eléggé. Ha lenne pl. valamilyen óra, ahonnan ő hiányozna, de kötelező lenne ott lenni, akkor én addig hazudnék a tanárnak, míg el nem hiszi, hogy tényleg nem az ő hibája, amiért nincs itt. De ha velem lenne ez, akkor ő nem hazudna értem, hanem becsületes maradna, mert neki az a szent, meg a szabályok betartása, nem az, hogy minden vizet megmozgasson értem. Amikor meg ezt mondom neki, akkor meg elkezd sírni, mert hogy ő tényleg szeret, utána meg nekem van bűntudatom.

Szóval hogy lehetne rajta kicsit változtatni? Nem akarom úgy érezni, hogy mindent én harcoltam ki, és hogy miattam kell elfogadnia német nyelvet vagy Budapestet. Azt akarom, hogy ő is akarja, ő is akarjon valami mást, meg kitörni innen, vidékről. Hogy lehetne meggyőzni? Már olyan régóta együtt vagyunk, minden rokonnak már rég bemutatkoztunk, tervezzük a közös jövőnket, úgyhogy nem hallgatok olyan tanácsokra, hogy nem vagyunk egymáshoz valók és hogy szakítsunk. Hogyan lehetne megváltoztatni?

25/N