A hazastarsad gyerekei tönkretehetik a párkapcsolatot?

Kérdező, 12-es hozzászólásodat egy az egybe én is írhattam volna. Komolyan, sorról sorra ahogy olvastam, egyre ismerősebb a dolog.

Nálunk nem válás volt, hanem özvegy férfi, és 13 és 14 éves kamaszok. Nálunk is ugyanez volt, a nem köszönés az alap dolog lett, a problémákat nem lehetett megbeszélni, mert utána két hétig ajtócsapkodás volt (az ő részükről). Amúgy tetszik, mert teljesen logikusan kifejtetted a 12. hsz. elején, hogy miért NEM mentség a kamaszkor ilyen esetben. A másik, hogy sokszor én is arra gondoltam, hogy basszus, az, hogy engem nem szeretnek, oké. Na de az apjukat sem? Mert az látniuk kell/kellett, hogy az apjuk át van velem itatva, annyira szeret engem (én is őt). Annyi volt, hogy ők nem mondogatták, hogy elmennek, és akkor majd nem lesz gondunk. Sőt, 30-31 éves korukig itthon laktak, borzasztó volt. Nekünk lett közben közös saját lányunk is, ő most 23 éves, de már 21 évesen kiröppent, és rá két évre, diploma után férjhez is ment. Én is úgy vagyok, hogy a barátaim, ismerőseim, kollegáim, rokonaim, ügyfeleim megértő, alkalmazkodó nőnek tartanak. Szinte senkivel nincs konfliktusom az életben, csak a férjem két gyerekével. Ami még érdekes nálunk, hogy ezzel együtt pl. a lány családot alapított, van egy 2 és egy 3 éves gyereke, de ő meg volt róla győződve, hogy én majd kapkodni és ugrálni fogok, hogy nagymamaként funkcionálhassak. Hát ez nem jött be. Viszont amikor már külön laktak a házukban a férjével, de visszajárkált az apjához, akkor is az volt, hogy nekem ide se köszönt. Tehát állok a konyhában, ajtó nyitva, vagy ülök az irodámban (szabadúszó grafikus vagyok), ajtó nyitva, rám lát, de ide se köszön. Kb. levegő vagyok nekik még most is. Nem baj ez, de fordítva viszont nem működik a dolog náluk, mert elvárások az ok lennének a részükről. Amit még észrevettem, és nevetséges (lenne, ha lenne kedvem röhögni ezen), hogy ők nagyon zokon veszik, hogy én nem szerettem soha őket úgy, mintha a gyerekeim lennének (ezt még harminc akárhány évesen is nehezményezik, hogy mennyivel intimebb a kapcsolatom a közös lányunkkal, igazi jó anya-lánya viszony.) Tehát hogy az én lányomért lényegében bármit megteszek, bármit bármikor kérhet, ugrok, segítek. Na de ő is ilyen velem, én ennyi szeretetet amit tőle kaptam, öröm volt vele minden perc, még a kamaszkor is, most pedig ez a fiatal-felnőtt kor pláne. Férjem gyerekei pedig még 30 fölött is csak szemétkedni tudtak velem. Na de a lényeg, tehát én milyen vagyok már, mert a lányomhoz teljesen másképpen állok. Ilyenkor az nem jut eszükbe, hogy ők is úgy vannak, hogy az apjukért bármikor bármit megtennének (ez tény). De én értem nem tennék meg ugyanazt, mint a férjemért. Tehát ha ők tekinthetnek úgy, hogy a senkijük vagyok, akkor engedtessék már meg nekem is, hogy hasonlóan álljak hozzá én is, 35 körüli felnőtteknél már. Szóval baj van a fejekben, nálunk is.

Amúgy Kérdező, nem tudom, tudlak-e bíztatni. Nálunk a férjem nagyon konfliktus kerülő típus, az is volt a baj kezdet kezdetén is. Nálunk az van, hogy már leváltak, bár sajnos túl közel laknak (egy városban, de mondjuk nem egy városrészben lakunk). Férjem járkál hozzájuk (főleg unokák miatt is), nekem viszont semmi kapcsolatom velük. Ha újra kezdhetném, csak gyerektelen pasit választanék, de lényegében kényelmes így is az életem (most már). Hát, fel a fejjel...