Megcsalásnál tényleg a szakítás a legjobb döntés?

Arra gondolok, hogy oké, bizalmatlanok lettünk, utáljuk a párunkat meg azt a szemét ribit/farkat, akivel megtette, de mit érünk a szakítással? Tuti hamar túlteszi magát, mi meg nulla önbecsüléssel ülünk 1-2 évig, nem tudunk megbízni senkiben, egyszerre szeretjük és utáljuk az exünket, követjük minden lépését és csak nézzük, hogy ő összejött azzal, akivel megcsalt (vagy akár új emberrel). Aki képes megcsalni, az már nem szeret, max úgy érzi, plusz ugye a megszokás. De tudja, hogy bármikor tud új embert szerezni, hiszen rajtunk kívül is minimum egyet becserkészett.

Egyszer volt az velem, hogy exem a régi nagy szerelmével újra felvette a kapcsolatot. Nem csalt meg (a távolság miatt biztos lehetek benne, hiszen nem tudtak találkozni), de napi szinten flörtölt vele, tette neki a szépet. Lebukott. Csinálhattam volna azt, hogy kidobom, ő meg másnap rákérdez a csajnál, hogy hogy oldják meg a távolság problémát, és következő héten már boldog vele. Tehát a karjaiba lököm. Én nem így tettem! Megbízni soha többet nem tudtam benne, de nem szakítottunk. Bűnbánóan megígérte, hogy jóvá teszi, visszaszerzi a bizalmamat. Na, én innentől kezdve kb. minden másnap felhoztam ezt a bűnét, az összes apró vitát hatalmas veszekedésé kanyarítottam, mindig büntettem, ahogy csak tudtam, kikészítettem, tönkretettem. Négy hónapig bírta, majd szakított. De nem 1 nap kellett a tovább lépéshez, mintha én dobtam volna ki úgy, hogy azelőtt sosem bántottam meg durván. Így lelkibetegen és tönkretéve próbált túllépni, mély nyomot hagytam benne, amin talán sosem lesz túl (első kapcsolata voltam, velem vesztette el, az első ilyenek mély nyomot hagynak).

Élveztem a büntetését, meg most mit érek egy szakítással? Én jövök ki vesztesként.