Jártatok már úgy, hogy házasságban élve összejöttetek valakivel, aki szintén házas volt? Mi lett a vége?

Hát az elég hosszú lenne...

A lényeg, hogy én szerelmes lettem, ő meg csak szexet akart, mert neki ennél több nem fér bele. Tudtam, hogy nem fér bele, de én azt képzeltem, hogy a szeretői kapcsolatokba belefér az érzés is, sőt, azt hittem, ezek mindig így alakulnak ki, csak nem lehet elválni a gyerekek miatt. Ezt nem is vártam volna el, nem tudnék boldog lenni úgy, hogy egy kisgyerek sír utána. De átgondoltam és rájöttem, vagy titokban megéljük vagy nem lesz részem többé szerelemben. Ő rutinosabb volt, főleg amikor megtudta, hogy ingatag a házasságom, elkezdett kihátrálni, mintha bármiféle erkölcsi vívódásai lennének, közben meg elkezdett aggódni, hogy még a végén a nyakán maradok. Amikor felvilágosított, hogy neki csak egy kaland fért volna bele és nem szabad ebbe belemenni, akkor megértettem ennek a menetét, úgyhogy elköszöntem tőle, de valójában akkor már ki voltam dobva, elég egyértelműen lekoptatott. Fogalmam sincs, mit ettem rajta annyira, mert vonzó volt az igaz, de az a típus, akit soha azelőtt észre se vettem, mert látszott rajta, hogy a legyet is röptiben...Egy üresfejű, felfújt hólyagnak láttam...és imádtam.:( 4 hónap múlva megkeresett, nyilván unatkozott épp, meg meglátott az utcán és eszébe jutott, milyen jó lett volna...Megkérdezte, haragszom-e még. Nem hittem a szememnek, első körben leráztam. Aztán 2 hét múlva szóbaálltam vele. Megkérdezte, benne lennék-e csak szexben. Fizikailag fájt a hiánya és ezért igent mondtam, bár nem tudtam, hogy a csak szex arról szól, hogy onnan kezdve semmi másról nem lehet vele beszélgetni, csak a farokállásáról. A legváratlanabb időpontokban rohant le a képzelgéseivel, mondjuk miután épp kiposztolt egy közös fotót a családról, elég visszás érzéseim voltak, de benne voltam a játékban, tehetetlen voltam vele szemben. Nem olyan könnyű megfelelő időpontot és helyszínt találni, ha mindkét fél házas és gyerekek is vannak, nekünk se jött össze, de nem törte össze magát, hogy sikerüljön. Házhoz jött volna, de ahhoz nem volt gyomrom. Így hát eltűnt szó nélkül. Végül én köszöntem el tőle, de megint ő dobott a maga módján. Akkor már elhittem, hogy semmit nem érez irántam. Addig bármit is mondott, nem hittem el. Ezután megpróbáltam rajta túllépni, összejöttem mással, de bármilyen jól nézett ki a másik, semmit nem tudtam érezni iránta. Az a mágneses vonzalom nem volt meg senkivel. Volt, akinek csak szexre kellettem volna, volt aki annyira belém habarodott, hogy le akart buktatni, csak váljak el. Szóval 2-en voltak, de nagyon rövid időre. A második 1,5 évvel utána volt és még nem voltam túl Rajta, meg is mondtam, hogy csak szexhiányom van, semmi többet nem akarok. De ő másként gondolta, pazar randikra vitt el. Így történhetett, hogy a nagy Ő-m valószínű meglátott vele, mert utánam nyúlt. Akkor volt az, hogy belerepültem a karjába és ahogy átölelt, arról biztosan tudom, hogy az már nem csak szex volt és akkor már azt hiszem, ő is tudta. Úgy csókolt meg, hogy nem kaptam levegőt. Le akart velem feküdni mindenáron. 2 nap múlva meg szokás szerint kihajított az életéből úgy, hogy a lábam se érte a földet. Hogy ezt nem lett volna szabad, megzavart mindkettőnket és ezért le kell zárni és ebből csak fájdalom születne, stb...stb...

Na azt azt hittem, nem élem túl.

9 hónap múlva még egyszer felvettem vele a kapcsolatot, mert félteni kezdtem, mert öngyilkos gondolatai voltak, lejött a FB megosztásaiból és akkor annyit elmondott, hogy időszakosan szokott depressziós lenni. Akkor tényleg iszonyúan féltem, mert rá voltam hangolódva és éreztem, hogy bajban van, kb. én is akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy eldobom magamtól az életet. A vívódásain keresztül, amibe belelátni engedett megértettem, hogy őt elhagyta az apja gyerekkorában és látta az anyja fájdalmát kisfiúként és rájöttem, hogy én ugyanezt okoznám a kisfiának, ha ezen az úton tovább mennénk. Ott már én is le akartam zárni, eljutottam arra a pontra, ha ő akarta volna, már nekem nem ment volna. Tiltottam végleg. 3 hónap múlva megismertem valakit, akibe beleszerettem. De annyi fájdalom van bennem, hogy arra, hogy szerelmes vagyok, csak akkor jöttem rá, amikor az illető elbúcsúzott tőlem, mert munkahelyet vált és így én se fogom többé látni. Tudtam, hogy vonzónak látom, de az a mélységes bánat, amit éreztem, amikor megtudtam, hogy elmegy, annyira meglepett, hogy akkor szembesültem vele, hogy ez szerelem. Ő az első férfi azóta, akihez nem menekülni akartam, hanem egyszerűen önmagában megfogott. Happy and így se, úgy se lett volna, mert fiatalabb és hiába független, erős a gyanúm, ha én független lennék, akkor se viszonozná az érzéseimet, mert nem a nőkhöz vonzódik. Nem tudom, miért büntetnek engem odafent, erre nem magyarázat a házasságom, mert nem tehettem róla, hogy megromlott, de régebben is mindig ilyen szerencsétlen voltam a szerelemben. Talán arra kellett ez az új szerelem, hogy le tudjam zárni azt a másikat. Csak így meg cseberből vederbe kerültem és semmivel se érzem magamat jobban. Azt hiszem, ahhoz, hogy jobban legyek, el kéne válnom. De igazából minek? Házasok és melegek közt válogathatok, de hogy őszinte legyek, ahhoz még elválni se kell.:(

Köszönöm. Neked is ezt kívánom. Hogy őszinte legyek, amit most érzek, azt igazolja, kár lett volna ezért felbomlasztani egy családot.

Ha ezzel az új sráccal másként alakult volna, mindenért kárpótolva érezném magamat. Nyilván nem lesz így, de ha az a másik szerelem így el tudott múlni, akkor nem éri meg a sok áldozat.