Van még értelme a házasságomon "dolgoznom"? 180 fokos fordulatok, hitegetés, érzelmi zsarolás. Naiv voltam.

10 éve vagyunk együtt, 5 éve vagyunk házasok. Pár hónappal ezelőtt költöztünk kettesben egy kis lakásba a férjemmel, eddig anyagiak miatt a szüleimnél éltünk (többgenerációs ház, bőven elfértünk, teljesen külön lakrész, olyan, mintha saját lakásod lenne.)

Azzal kezdődött, hogy kijelentette, hiába van külön lakrészünk (szüleimmel ha nem akartunk, nem is érintkeztünk, mint mondtam, teljesen elszeparált rész), ha nem vagyok hajlandó vele elköltözni, akkor elválik tőlem. Szeretem, belementem. (Pedig akkor is tudtam, hogy ez érzelmi zsarolás...)

Évek óta hitegetett, hogy majd persze, lesz gyerekünk, csak még várjunk vele, persze, hogy majd később lesz... Múlt héten kijelentette, hogy ő SOHA nem akar gyereket, és ezt vegyem tudomásul, mert akkor nem lenne többé magánélete. Amikor rákérdeztem, hogy eddig miért mondott mást, azt monda, mert tudta, hogy én azt akarom hallani.

Eddig sem volt túl szorgos, ami a házimunkát illeti, de mióta az 'új lakásban' lakunk, nem csinál semmit, csak a számítógépe előtt ül. Házimunka teljes ellátása rám marad, ezt még csak-csak be is nyelném, mivel ha szabadnapos akkor megfőz, de az, hogy a kommunikáció már-már szinte a nullával egyenlő közöttünk, azt egyre nehezebben viselem.

A személyisége is változott, sajnos rossz irányba. Hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, egyszerűen süket fülekre találok, vagy elküld, hogy ő most filmet néz, játszik, nincs kedve beszélgeni, neki nincs mit mondania. Nekem pedig egyre nehezebb kedvesnek és mosolygósnak lennem, miközben ő durván szól hozzám.

Ha hazajön már egy puszit sem kapok, elmaradtak az érintések, éjszakai összebújások.

Szüleimet folyamatosan szapulja, engem is elkezdett kritizálni.

Azt tudom, hogy nincs másik nő a képben, mivel mindig időben jön haza, szabadnapjait itthon tölti.

Hozzá köt az elmúlt 9 év és a szép emlékek, de nem tudom, hogy így merre tartunk... Ha ezt szóba próbálom hozni kiabál velem, hogy ő "nem hajlandó a kapcsolatunkről beszélni"(???). Ezt eddig sosem tette (tényleg nem kiabált velem soha...), csak mióta itt lakunk. A gyerek téma pedig tabu, tegnap azt üvöltötte, hallani sem akar róla még egyszer.

Sajnos környezetem már észrevette, hogy valami nincs rendben velem, de eddig csak édesanyámmal és nagymamámmal osztottam meg ezeket a dolgokat, amiket most leírtam.

Ti, kedves olvasók, akik így kívülállóként olvassátok soraimat, mit gondoltok? Van még értelme nap-mint-nap mosolyt erőltetnem az arcomra és folytatni ezt az értelmetlennek tűnő "harcot"?

Válaszaitokat előre is köszönöm!

29/N