Párkapcsolati válságban felbukkanó régi, beteljesületlen szerelem - végzetes?

Elnézést a hossz miatt, szeretném a szokásos kapcsolati sémák ráhúzásától megóvni a mienk leírását. Tehát:

5 éve vagyunk együtt, én vagyok a férfi. Nem indult könnyen a kapcsolatunk, szeretői viszony volt, bár rögtön elsőre komoly szándékokkal, érzelmi fellobbanás volt, mondhatni elsőre. Nekem kellett kilépnem egy akkor már évtizedes, kissé megfáradt és működésképtelennek látszó kapcsolatból. Nem ment könnyen (minél kisebb sérülést akartam okozni), ráadásul időközben a mostani párom a szándékainknak ugyan megfelelően, de a tervezettnél kissé korábban várandós lett.

Összekerülve aztán vártuk a nagy áttörést, de valahogyan nem jött. Ránk szállt valami ólomszerű nehézésg, nem tudtunk egymással túl bensőséges viszonyt kialakítani, még a domborodó pocak ellenére sem. Igaz, magát a terhességet, majd a kisfiunk születését felemelő, magasztos élményként éltük meg, maximális összefogással, ezzel nem volt semmi gond. Így utólag visszagondolva nem tudtuk a valós önmagunkat adni egymás felé, inkább eljátszottunk valós és vélt szerepeket, gondolván hogy az a másiknak legalább jó lesz és a valós, belső problémáinkról, feszültésgeinkről nem sokat mutattunk a másiknak. Nem tudtunk, vagy nem akartunk? Máig sem jöttem rá.

Éltünk meg persze időközben szép és szebb időszakokat is, amikor már-már idillinek látszott az öröm, de még akkor is úgy éreztem, hogy amilyen összetett lelkületűek vagyunk mindketten, nekünk ennél magasabb érezelmi hullámhosszon kell, kellene működnünk.

Utána újabb nehézségek jöttek: egy szerencsétlen lakásfelújítási próbálkozás eredményeként hosszú hónapokra anyámhoz kellett költöznünk, amitől a párom nagyon szenvedett, anyám néha igen kiállhatatlan tervezett. De persze ebből sem túl sok jött át felém ő csak tűrt, nyelt, hogy megfeleljen, hogy elfogadják. Aztán másodszor is teherbe esett, amit úgy szerettünk volna igazi élményként megélni, tervezni stb, ehhez képest anyám lakásában lett egy újabb "sikerült" bébi. Minden várakozás és elmélet ellenére. (Párocskám ősanya természet, én meg monjduk alfahím, nagyjából ha egy pohárból iszunk, már teherbe ejtem). Ennek a terhességnek nem tudtunk igazán örülni együtt, nem is volt könnyű szülés a végén, bár a kislányunk azóta már egy éves is elmúlt és igazán nincs okunk szégyenkezni vele sem, fantasztikus gyermekeink vannak.

Közben nálam munkahelyi gondok is felütötték a fejüket, sok sok munkával töltött este, utazás, és még pénzben is éppencsakhogy megéltünk. A távolság pedig végig ott volt közöttünk, és valamiféle nehéz béklyóként ránk telepedve még a hétköznapi dolgok elől is elvették az enegriáinkat. Sokszor felkelni sem volt erőnk, élőhalottként görgettük a szürke hétköznapokat, a néha ránk szakadt szabadidőt sem tudtuk mindig rendesen kihasználni, volt hogy azon vesztünk össze, hogy mit csináljunk egy gyerekmentes hétvégén. Engem mindig nagyon bosszantott, hogy nem beszélünk komoly dolgokról, ő azt mondta, nem bírja a feszültséget.

A feszültség kapcsán meg persze néha előfordult, hogy szóban elég csúnyán, érdesen szóltam a páromra, ami nekem azonnal rosszul is esett, amitől ördögi körként még feszültebb lettem. Talán még szóban sem durván bántottam, inkább csak ingerlékeny voltam, tettleg természetesen soha.

Végül odáig jutottunk, hogy a közelmúltban felkereste egy régi szerelmét (élete szerelmét), akivel már elvileg lezárta a dolgot, minek utána nem kellett neki a párom még előttem, de saját bevallása szerint igazán sosem tudott túllépni rajta. A lezárási próbálkozás nem sokkal a velem való találkozás előtt történt és nekem még ismerkedésünk elején elmesélte és egyértelműen mondta, hogy túlvan rajta. Most már azt mondja, tényleg nagyon szeretett volna túllépni és évekig sikerült is, de azután apránként előjött benne, ahogy miköztünk nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan szerettük volna. Most jelenleg ott tart, hogy néha rohanna hozzá, mert vele boldogok lennének, ő az igazi lelki társ, akivel a hallgatásból is megértik egymást (három évig jobbára csak írásban kommunikáltak, a fickó már kétszer elvált és a mostani kapcsolatában sem boldog), de persze szeretne biztos lenni a dolgában és két gyerek mellett megfontolni a döntést, mert azért én is számítok, hozzám is kötődik stb. Én pedig úgy érzem, kutyaszorítóban vagyok: nagyon de nagyon szeretem őt, csodálatos társ és anyuka egyben, sokáig azt hittem, mellette végre révbe értem, vele mertem először gyerekeket vállalni, és nem tudtam az elején arról, hogy van elvarratlan szál az életében. Utána pedig nem tudtunk egymás érzelmi mélységeibe betekinteni, ami távolságot eredményezett, a távolság feszültséget, a feszültség pedig az érzelmek halványodását a részéről. S ebbe belehozta most az exét (akivel ráadásul egyelőre beleljesületlen a szerelme), s az az érzésem, hogy bár sokat hibáztam, és lépéshátrányban is játszottam, most már a palackból kiengedett szellem miatt nem fogom tudni helyrehozni a kapcsolatunkat.

Részben véletlenül kezdtem el sejteni, hogy valami lehet a háttérben, aztán rákérdeztem és végül bevallotta - amúgy ezt a beszélgetést is én proponáltam, mert már éreztem, hogy valami nagyon nincs így jól. Addig csak a saját sérelmeiről és az én rossz természetemről beszélt, mint fő ok arra vonatkozóan, miért is ingott meg. Egyébként mióta tudomást szereztem a megkeresésről, a megingásáról, a feltörtő érzelmeiről a másik irányt, azóta teljesen megnyíltunk egymás előtt és úgy tudunk beszélni, beszélgetni, ahogyan én mindig is szerettem volna, ha tudunk. Csak nagyon félek tőle, hogy esetleg későn értünk ide. És azt sem igazán tudom, mivel ronthattuk el, pontosabban miért nem sikerült javítani rajta.

A lényeg, a végére hagytam, hogy ne kerüljünk skatulyákba az olvasók szemében: ő 18 volt, amikor öt éve megismertem, én 33. És nem, nem az "érett családos szeretne egy hamvas tinivel párszor hetyegni" esetről volt szó, ha valamiben, akkor ebben biztosak lehetünk.